[ifjabb] Szent Jakab apostol [május 1.]

Jakab (Jacobus) annyi, mint ‚gáncsoló’, vagy ‚sietőt elgáncsoló’, vagy ‚előkészítő’, Vagy az ia, azaz ‚isten’ és a cobar, azaz ‚teher’ vagy ‚súly’ összetétele. Vagy Jakab, mintegy Jacopus, a dárda (iaculum) és a cope, azaz ‚ütés’ szavakból ered, mintegy ‚dárdával agyonütött’. A világ gáncsolójának mondható a világmegvetés által: elgáncsolja a siető ördögöt, testét pedig minden jóra előkészíti. Nyssai Szent Gergely szerint három dolog miatt vannak bennünk a gonosz indulatok: a rossz nevelés vagy rossz társaság, a test rossz szokásai és a tudatlanság bűne miatt. Mint mondja, ezeket jó szoktatással, jó gyakorlással és szorgalmas tanulással lehet gyógyítani. Szent Jakab is így gyógyította magát, és így lett teste minden jóra kész. Isteni súlynak nevezhető erkölcsi súlya miatt, dárdával agyonütöttnek pedig vértanúsága miatt.

Alphaeus fia Jakabnak is nevezik ezt a Jakab apostolt, továbbá az Úr testvérének, kisebbik Jakabnak, és Jakab, az Igaznak. Nemcsak test szerint nevezik Jakabot Alphaeus fiának, hanem a név értelmezése miatt is. Alphaeus annyi, mint ‚tanult’ vagy ‚példa’ vagy ‚szökevény’ vagy ‚ezredik’. Jakabnak, Alphaeus fiának hívják tehát, mert a tudomány kinyilatkoztatása által tanult volt, mások tanítása által példa, megszökött a világból annak megvetése által, és ezredik volt alázatossága által.

Az Úr testvérének azért mondják, mert a hagyomány szerint annyira hasonlított rá, hogy sokan összetévesztették arcukat. Mikor a zsidók elmentek, hogy elfogják Jézust, csókkal adott jelet Júdás – aki jól meg tudta különböztetni Krisztust Jakabtól, hisz közülük való volt, hogy véletlenül se Jakabot fogják el Krisztus helyett. Ignác is tanúsítja ezt János apostolhoz írott levelében: „Ha megengeded, akkor Jeruzsálembe szeretnék menni, hogy meglássam azt a tiszteletre méltó Jakabot, akit így is hívnak: »az Igaz«, és akiről azt állítják, hogy arcra, életére és életvitelére nézve nagyon hasonló Jézus Krisztushoz, mintha csak ugyanabból az anyaméhből való ikrek lennének. Azt mondják, ha őt látom, Jézus Krisztust is látom, testi valójában.” Az Úr testvérének azért is mondják, mert Krisztus és Jakab két nővértől származik, miként apjukat, Józsefet és Kleofást is fivéreknek vélik. Nem azért mondjuk tehát az Úr testvérének, mert Mária jegyesének, Józsefnek lett volna a fia egy másik asszonytól, amint ezt egyesek állítják, hanem, mert Kleofás lányának, Máriának volt a fia; ez a Kleofás pedig Mária jegyesének, Józsefnek volt a testvére, bár Iohannes Beleth mester azt mondja, * hogy ennek a Jakabnak az apja Alphaeus volt, Mária jegyesének, Józsefnek a testvére. Ez azonban vélhetőleg nem igaz. A zsidók testvérnek hívták azokat, akik mindkét részről vérségi kapcsolatban álltak egymással. Vagy különleges szentsége miatt nevezik az Úr testvérének, és éppen ezért szentelték a többi apostol előtt jeruzsálemi püspökké.

Ifjabb Jakabnak is mondják, megkülönböztetésül Zebedeus fia Jakabtól. Jóllehet Zebedeus fiánál születésére nézve idősebb volt Jakab, de elhivatása később történt. A legtöbb szerzetesrendben máig tartják ezt a szokást, hogy aki előbb lép be, idősebbnek, aki pedig később, azt ifjabbnak nevezik, függetlenül attól, hogy ez vagy az a fiatalabb, vagy az idősebb, vagy szentségére nézve méltóbb.

Igaznak is mondják Jakabot szentségének érdeméért. Ahogy Jeromos írja, a nép a szentsége miatt akkora tiszteletben tartotta, hogy versengtek, ki érintheti ruhája szegélyét. Az apostolok kortársa, Hegesippus így ír szentségéről, mint az Egyháztörténetben olvassuk:* „Az Úr testvére, Jakab vette magára az Egyház vezetését. Mindenki Igaznak nevezte. Az Úr korától egészen napjainkig élt. Ő már anyja méhében szent volt, bort és más részegítő italt nem ivott, húst sohasem evett, borotva vasa nem érintette fejét, olajjal nem kente be a testét, nem mosakodott és mindig egyetlen vászonruhába öltözött. Imádkozás közben annyit térdelt, hogy térdén megkérgesedett a bőr, akárcsak a sarkán. Mindvégig tartó és nagy igazságosságáért nevezték igaznak és abbának, azaz a ‚nép oltalmának’ és ‚igazságosságnak’. Az apostolok közül egyedül ő léphetett be rendkívüli szentsége miatt a Szentek Szentjébe.”* Így Hegesippus. Mindenesetre nem azért ment be, hogy áldozzék, hanem hogy imádkozzék. Még azt is mondják, hogy Urunk mennybemenetele után kiemelkedő életszentsége miatt abban a tiszteletben részesítették őt az apostolok, hogy közülük elsőként misézett Jeruzsálemben, még mielőtt püspökké szentelték volna. Az Apostolok cselekedetei nyilván még a szentelése előtti időre mondja, hogy a tanítványok „állhatatosak valónak az apostolok tanításában és a kenyérszegésnek közösségében” (ApCsel 2,42), ami a mise szertartására vonatkozik. Azért is mondhatják, hogy elsőként misézett, mert ő lehetett az első, aki főpapi díszben mondott misét, amint később Antiochiában Szent Péter misézett elsőként, Alexandriában pedig Márk.

Jakab mindvégig szüzességben élt, mint Jeromos tanúsítja a Iovinianus ellen írott könyvében. Iosephus és Jeromos is írja a Híres férfiakról című művében, Jakab fogadást tett, hogy addig nem eszik, míg nem látja feltámadni az Urat halottaiból. A föltámadás napjáig semmit nem is evett. Ekkor megjelent néki az Úr és azoknak, akik vele voltak, mondván: „Terítsétek meg az asztalt és hozzatok ennivalót!” Majd vette a kenyeret, megáldotta, adott Jakabnak, az Igaznak, mondván: „Kelj fel, testvérem, és egyél, mert az Emberfia feltámadott halottaiból!”

Püspökségének hetedik évében, mikor Húsvét napján összegyűltek Jeruzsálemben az apostolok, Jakab kérdésére elmesélték, hogy mekkora dolgokat művelt általuk az Úr az emberek között. Midőn Jakab a többi apostollal együtt hét napon át hirdette az igét a templomban Kaifás és még néhány zsidó előtt, akik már közel voltak ahhoz, hogy megkeresztelkedjenek, hirtelen valaki a templomba belépve kiabálni kezdett: „Ó, izraelita férfiak, mit tesztek? Miért hagyjátok magatokat becsapni?” Annyira feltüzelte a népet, hogy meg akarták kövezni az apostolokat. Fellépett a lépcsőre, ahonnan Jakab is prédikált, és letaszította az apostolt, aki ettől kezdve nagyon sántított, Ezt hét évvel Urunk mennybemenetele után szenvedte el Szent Jakab.

Püspökségének harmincadik évében, látva a zsidók, hogy nem tudják Pált megölni, mert a császárhoz fellebbezett, és Rómába vitték, vérengző dühük élét Jakab ellen fordították. „Alkalmat keresve – amint az Egyháztörténet szerint az előbb említett Hegesippus, az apostolok kortársa elbeszéli –, elmentek hozzá a zsidók: »Könyörgünk, térítsd vissza a népet, mert tévelyeg, amikor Jézust hiszi a Krisztusnak. Kérünk tehát, beszéld le a népet Krisztusról, amikor Húsvétra mindenki egybegyűlik. Mi mindnyájan engedelmeskedünk neked, és rólad mi és a nép is bizonyságot teszünk, hogy igaz vagy és nem vagy személyválogató.« Kiállították a templom párkányára és hangosan kiáltották: »Te, legigazabb férfiú, akinek mindnyájan engedelmességgel tartozunk, mivel a nép a keresztre feszített Jézus után tévelyeg, jelentsd ki nekünk, mi a véleményed?« Jakab határozott hangon válaszolt: »Miért kérdeztek engem az Emberfiáról? Ő az égben ül a legfőbb Erő jobbján, ahonnan eljő ítélni élőket és holtakat.«Nagyon megörültek a keresztények, amikor ezt meghallották, és boldogan hallgatták őt, ellenben a farizeusok és az írástudók azt mondogatták: »Hibáztunk, mert így bizonyságot tett Jézusról! Menjünk föl és taszítsuk le onnan, hogy a többiek elrémüljenek, és ne merjenek hinni neki!« Hangosan kiáltoztak: »Ó, ó, az igaz is tévedhet!« Felmentek hát, és letaszították Jakabot, s letaszítva köveket zúdítottak rá, mondván: »Kövezzük meg Jakabot, az Igazat!« Jakab a mélybe taszítva, nemcsak hogy nem halt meg, hanem fölemelkedett, és térdre borulva imádkozott: »Uram, bocsásd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekednek« (Lk 23,34). Akkor egy pap Ráháb fiai közül felkiáltott: »Könyörüljetek rajta! Mit csináltok? Értetek imádkozik ez az igaz, ti pedig megkövezitek?«Aztán valaki egy ványolórudat ragadott kezébe, hatalmas ütést mért Jakab fejére, hogy agyveleje szétloccsant.” Így Hegesippus. Ekképpen halt vértanúhalált Jakab, s költözött az Úrhoz Nero idején, aki az Úr 57, évében kezdett uralkodni. A Templom mellett temették el. Mikor a nép elégtételt követelt a halála miatt, a felbujtókat el akarták fogni, hogy megbüntessék őket, de elmenekültek.

Josephus mondja, hogy az igaz Jakab ártatlan halála miatt következett be Jeruzsálem pusztulása és a zsidók szétszóratása. De nemcsak Jakab halála, hanem különösen az Úr halála miatt lett ez a rombolás, amint az Úr mondja: „Nem hagynak tebenned követ kövön, mivelhogy nem ismerted meg a te látogatásod idejét” (Lk 19,44). Mivel az Úr nem akarja a bűnös halálát, de azt sem, hogy mentségük legyen, negyven évig várt bűnbánatukra. Apostolai, különösen pedig az Úr testvére, Jakab által, aki folyton közöttük prédikált, bűnbánatra hívta őket. Ám amikor figyelmeztetéssel nem tudta őket megtéríteni, szörnyű csodajelekkel akarta őket megrettenteni, mert ebben a negyven évben, amit a bűnbánatra kaptak, sok csodás és szörnyű dolog esett meg, amint Josephus írja: „Egy karához hasonló és roppant fénnyel ragyogó csillag tűnt föl fenyegetően a város fölött, s egy egész éven át veszedelmes lángokat szórva égett. Egyszer, a kovásztalan kenyerek ünnepén, az éjszaka kilencedik óráján akkora fény vette körül az oltárt és a templomot, hogy mindenki azt hitte, fényes nappal van. Ugyanezen az ünnepen az áldozatra kiszemelt borjú a papok keze közt hirtelen bárányt ellett. Néhány napra rá napnyugta tájban lovak és szekerek tűntek föl a levegőben az egész vidéken, a felhőkből hirtelen fegyveres csapatok vették körül a városokat. Egy másik ünnepen, Pünkösdkor, szokás szerint végzendő szolgálatukra a templomba belépő papok éjnek idején mozgást és valamiféle zúgást, majd váratlanul felcsattanó hangokat hallottak: »Menjünk ki ebből az épületből!«

A háború előtt négy évvel egy Ananás fia Jézus nevű ember a sátoros ünnepen hirtelen kiáltozni kezdett: »Hang keletről, hang nyugatról, hang a négy szél irányából, hang Jeruzsálem és a Templom fölött, hang a menyasszonyok és vőlegények fölött, hang az egész nép fölött.« Elfogták a férfit, megvesszőzték, megkorbácsolták, de egyre csak hajtogatta a magáét. Minél jobban ütötték, annál jobban kiabált, Bíró elé vezették, keményen megkínozták, húsát a csontjáig lemarták. Nem könyörgött, nem is sírt, csak jajgatva ugyanazt ismételgette, majd végül felkiáltott: »Jaj neked, jaj, Jeruzsálem!« ” Így Iosephus.

Mivel a zsidókat sem a figyelmeztetések meg nem térítették, sem ezek a szörnyű jelek meg nem rémisztették, negyven év után Vespasianust és Titust küldte az Úr Jeruzsálembe, akik földig rombolták a várost. A következő volt Jeruzsálembe jövetelük oka, amint egy apokrif történetben olvasható.

Amikor Pilátus rájött, hogy Jézust ártatlanul ítélte el, félve Tiberius császár neheztelésétől, egy Albanus nevű hírnököt küldött hozzá a maga mentségére. Az idő tájt Galatiában Vespasianus volt a helytartó Tiberius császár megbízásából. A hírnököt az ellenszél Galatiába sodorta, és Vespasianus elé vezették. Az volt ugyanis arrafelé a szokás, hogy bárki hajótörött személyében és javaiban egyaránt a helytartó uralma alá kerül. Vespasianus tudakozódására, hogy ki ő, honnan jött és hová tart, így válaszolt: „Jeruzsálem vagyok, onnan jöttem és Rómába tartok.” Mire Vespasianus: „A bölcsek földjéről jössz, ismered tehát a gyógyítás tudományát! Orvos vagy, meg kell gyógyítanod!” Vespasianus ugyanis gyermekkorától kezdve valami féregfélét hordozott az orrában, és a darazsakról (vespa) nevezték Vespasianusnak. A követ válaszolt: „A gyógyítás tudományát nem ismerem, uram, s képtelen vagyok téged meggyógyítani.” Erre Vespasianus: „Halálnak halálával halsz, ha meg nem gyógyítasz.” A másik: „Az, aki a vakoknak visszaadta a látást, az ördögöket kiűzte, a halottakat feltámasztotta, tudja, hogy a gyógyítás tudományát nem ismerem.” Vespasianus: „Ki ez, akiről ily nagy dolgokat beszélsz?” Amaz: „A názáreti Jézus, akit a zsidók gyűlöletből megöltek. Ha őbenne hiszel, visszanyered az egészségedet.” Vespasianus: „Hiszem, hogy aki a halottakat feltámasztotta, engem is meg tud gyógyítani.” Alighogy ezeket kimondta, a darazsak kiestek orrlyukaiból, és azonnal meggyógyult. Nagy öröm töltötte el Vespasianust, és így szólt: „Biztos vagyok abban, hogy Isten fia volt, aki meggyógyított. A császártól engedélyt kérek, s ha megkapom, fegyveresen megyek Jeruzsálembe, és ennek az embernek az árulóit és gyilkosait mind egy szálig kiirtom.” Pilátus hírnökének, Albanusnak ezt mondta: „Engedélyemmel hazatérhetsz, vagyonodnak és életednek nem lesz bántódása.” Vespasianus pedig Rómába ment, és engedélyt kapott Tiberius császártól Jeruzsálem és Júdea lerombolására.

Több éven keresztül gyűjtötte hadseregét, még Nero császár idején is, mikor a zsidók fellázadtak a római uralom ellen. A krónikák szerint nem a Krisztus iránti buzgóság vezette Vespasianust, hanem e lázadás miatt támadta meg Júdeát. Hatalmas hadsereggel érkezett Jeruzsálem alá, és Húsvétkor körülzárta a várost; az ünnepre érkező sokaság is a városban rekedt. Kis idővel azelőtt, hogy Vespasianus Jeruzsálem alá érkezett, az ottani hívőket arra intette a Szentlélek, hogy vonuljanak Pellába, a Jordánon túli városkába, hogy miután a városból kivonultak a szent férfiak, ne legyen akadálya az égi bosszúnak a szentségtörő város és a bűnös nép ellen.

Elsőnek Júdea Jonapata nevű városát támadták meg a rómaiak, amelynek Josephus volt a vezére és parancsnoka, aki azonban embereivel derekasan ellenállt. Végül Josephus látva a városra leselkedő végzetet, tizenegy zsidót maga mellé véve egy földalatti házban húzódott meg, ahol a négynapos éhezéstől kimerült emberek inkább a halált akarták választani – amivel Josephus nem értett egyet –, semmint magukat Vespasianus szolgasága alá vetni. Készek voltak egymást megölni, és vérüket Istennek áldozni. Mivel Josephus volt közöttük a legelőkelőbb, vele akarták kezdeni, hogy vérének hullása gyorsabban engesztelje ki Istent. Vagy, amint néhány krónikában olvasható, azért akarták megölni egymást, nehogy a rómaiak keze közé jussanak. A bölcs Josephus, aki nem akart meghalni, úgy döntött, hogy ő maga lesz a bíró az áldozat és a halál ügyében. Megparancsolta, hogy kettesével vessenek sorsot, kit kell a másiknál előbb megölni. Sorsot vetettek hát, és a sorsvetés hol az egyiket, hol a másikat adta halálra, mígnem elérkeztek az utolsó emberhez, akivel magának Josephusnak kellett sorsot vetnie. Akkor a bátor és tettre kész Josephus elvette a másiktól a kardját, és megkérdezte, mit választ inkább, az életet vagy a halált. Követelte, hogy késedelem nélkül válasszon. Amaz félénken válaszolt: „Nem utasítom el az életet, ha jóvoltodból megtarthatom.”

Ezután Josephus titokban beszélt egy bizalmasával, aki Vespasianusnak is bizalmasa volt, és kérte, hogy hagyják meg életét. Teljesült is, amit kért. Mikor pedig Vespasianus elé vezették Josephust, így szólt hozzá: „Halált érdemeltél volna, ha ennek az embernek a kérésére meg nem szabadultál volna.” Josephus: „Ha valamit tévesen tettünk, még jobbra fordíthatjuk.” Vespasianus: „Mit tehet, aki meg van bilincselve?” A másik: „Ha kegyesen hallgatod füleddel szavamat, tehetek valamit,” Vespasianus: „Legyen! Beszélj hát, békésen meghallgatom, bármi jót mondasz.” Ezeket mondta Josephus: „A római császár meghalt, a szenátus téged választott császárnak.” Vespasianus: „Ha próféta vagy, miért nem jövendölted meg ennek a városnak, hogy uralmam alá kerül?” Josephus: „Negyven nappal ezelőtt megmondtam nekik.” Eközben megérkeztek a követek Rómából. Közölték, hogy Vespasianust császárrá emelték, és magukkal vitték Rómába. Tanú erre Eusebius is Krónikájában, vagyis, hogy Josephus Vespasianusnak előre megmondta mind a császár halálát, mind az ő fölemelkedését.

Vespasianus a fiát, Titust hagyta hátra Jeruzsálem ostromára. Azt pedig – amint ugyanabban az apokrif történetben olvasható – akkora öröm és ujjongás töltötte el a hír hallatán, hogy apja lett a császár, hogy beleborzongott, idegei összehúzódtak, és egyik lábára megbénult. Josephus hallva, hogy Titus bénulásban szenved, körültekintően tudakolta a betegség okát, mibenlétét és kitörésének idejét. Oka ismeretlen volt, miként a betegség maga is, de az idejéről megtudta, hogy akkor támadta meg, amikor kiderült, hogy apját választották meg császárnak. Az előrelátó és bölcs Josephus a kevésből is sokra következtetett, és az időpontból rájött a betegségre és okára, vagyis hogy a túlcsorduló öröm és boldogság betegítette meg. Megfigyelése szerint egy dolgot az ellenkezőjével lehet gyógyítani, és tudta, hogy amit a szeretet szerez, a fájdalom gyakran elveszti. Kutatni kezdte, vajon van-e valaki, akit a helytartó különösen utált. Volt Titusnak egy rabszolgája, akit nem szívelt, és erős felindulás nélkül rá se tudott nézni, de még neve puszta említése is felbőszítette. Így szólt hát Josephus Titushoz: „Ha meg akarsz gyógyulni, akkor mindenkit biztosíts arról, hogy nem esik bántódása, ha az én kíséretemben jön.” Titus: „Bárki jöjjön kíséretedben, biztonságban lesz.” Ekkor Josephus gyorsan reggelit készíttetett, asztalát Tituséval szemközt helyeztette el, és arab szolgát a jobbjára ültette. Ahogy Titus rátekintett, felháborodásában csak morogni tudott. Előzőleg az örömtől lehűlt, most a dühkitöréstől felmelegedett, idegei kinyúltak, s meggyógyult. Ezután Titus a rabszolgát kegyeibe, Josephust pedig a barátságába fogadta. Az olvasóra bízom, hogy ezt a történetet el szabad-e mesélni.

Titus két éven át ostromolta Jeruzsálemet, és a sok baj közül, melyek az ostromlottakat szorongatták, az éhínség volt a legsúlyosabb csapás. A szülők gyermekeiktől, azok meg szüleiktől, férjek a feleségüktől és feleségek a férjektől ragadták el az ennivalót, nemcsak a kezükből, hanem a fogaik közül is. A hajdan erős ifjak kísértetként bolyongtak az utcákon, és az éhségtől élettelenül estek össze. Akik a holtakat temették, maguk is gyakran holtan zuhantak a megholtakra. A tetemek bűzét nem bírták elviselni, ezért közpénzen eltemették őket, majd pénz híján az elszaporodó hullákat tömegestül hajigálták le a városfalról. Titus körüljártában látta, hogy a gödröket tetemek töltik meg, és az egész várost megrontotta a bűz; kezét könnyek között az égre emelte mondván: „Isten, te látod, hogy ezt nem én teszem.” Oly nagy volt az éhínség, hogy sarujukat és saruszíjaikat is megették.

Az Egyháztörténetben olvassuk, hogy egy gazdag és nemes hölgy házába fosztogatók törtek be, és mindenéből kiforgatták. Nem maradt semmije, amit megehetett volna. Csecsszopó gyermekét kezében tartva így szólt: „Ó, te szerencsétlen anya még szerencsétlenebb gyermeke! Kinek őrizlek téged háborúban, éhínségben, fosztogatások közepette? Jöjj, gyermekem, légy anyádnak tápláléka, rablóknak szégyene és intése eljövendő századoknak.” E szavakkal megölte fiát, megfőzte, felét megette, a másik felét pedig eldugta. A rablók rögtön megérezték a főtt hús szagát, berontottak a házba, és halállal fenyegették meg az asszonyt, ha nem adja elő a húst. Az előhozta gyermeke tagjait: „Íme, a legjobb részt őriztem meg számotokra.” Erre akkora rémület szállta meg őket, hogy egy szót sem tudtak szólni, Az asszony folytatta: „Az én fiam ez, az én bűnöm, nyugodtan egyétek, akit szültem! Én már előbb ettem belőle, ne legyetek jámborabbak az anyánál, vagy lágyabbak az asszonyoknál! Ha pedig úrrá lesz rajtatok a jámborság és elborzadtok, akkor én megeszem az egészet, hiszen a felét már elköltöttem.” Rémülten és remegve távoztak a rablók.

Vespasianus uralkodásának második évében végül Titus elfoglalta Jeruzsálemet, a várost és a templomot földig lerombolta, és amint a zsidók Krisztust harminc dénárért megvásárolták, ő maga egy dénárért harminc zsidót árult. Josephus elbeszélése szerint kilencvenhétezer zsidót adtak el, tizenegyezer pedig az éhségtől vagy kard által veszett oda.

Még az is olvasható, hogy Titus Jeruzsálembe belépve egy vastag falat vett észre. Átfúratta, és a nyíláson át egy ősz és tiszteletre méltó kinézetű öregemberre bukkantak. Megkérdezték, hogy kicsoda ő, mire azt válaszolta, hogy a júdeai Arimathiából való József, akit a zsidók bezártak és befalaztak, mert eltemette Krisztust. Hozzátette még, hogy attól kezdve egészen mostanig égi eledel táplálta és isteni fény erősítette meg. Róla Nicodemus evangéliumában az áll, hogy amikor bezárták a zsidók, a feltámadott Krisztus kiragadta onnan és Arimathiába vitte. Azt is lehet mondani, hogy kijutván nem hagyott föl azzal, hogy Krisztust prédikálja, és ezért zárták be ismét a zsidók.

Vespasianus halála után Titus lett a császár, nagyon szelíd, bőkezű és jóindulatú férfiú. Caesareai Eusebius írja Krónikájában, de Jeromos is tanúsítja, hogy egyszer már este későn eszébe jutott, hogy aznap semmi jót sem tett vagy adott, erre így szólt: „Barátaim, elvesztegettem ezt a napot.”

Hosszú idő elmúltával néhány zsidó újból fel akarta építeni Jeruzsálemet. Korán reggel kimentek tehát, és mindenütt harmatból való keresztet találtak. Megijedtek, elfutottak, de másnap reggel visszatértek. Amint Miletus írja Krónikájában, mindegyikük véres kereszteket talált a ruhájában. Nagyon megrémültek és ismét futásnak eredtek, de harmadnapra visszatérve a földből feltörő tűzben és füstben elégtek.

fordította: Sarbak Gábor