Keresztény bizonyságok, életek, történetek

Élj alázatos bölcsességgel az örökéletnek Jézus Krisztus nevében!

  • Blog Stats

    • 44,966 hits
  • Meta

  • 2010. október
    h k s c p s v
    « jan   nov »
     123
    45678910
    11121314151617
    18192021222324
    25262728293031
  • Archívum

  • Oldalak

  • Kódexek

    Cornides-kódex (1514–1519). Közzéteszi Bognár András és Levárdy Ferenc. Bp., 1967. (Codices Hungarici 6.) Debreceni Kódex (1519). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 11. Bp.,1882. Érdy-kódex (1526–1527). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 4–5. Bp.,1876. Érsekújvári Kódex (1530–1531). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 9–1 o. Bp.,1888. Kazinczy-kódex (1526–1527 és 1541). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 6. Bp.,1877. Lázár Zelia-kódex (1510–1520). Közzéteszi Katona Lajos. Nyelvemléktár 15. Bp.,1908. Lobkowitz-kódex (1514). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 14. Bp., 1890. Nádor-kódex (1508). Közzéteszi Katona Lajos. Nyelvemléktár 15. Bp.,1908. Peer-kódex (16. sz. eleje). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 2. Bp.,1874. Tihanyi Kódex (1530–1532). Közzéteszi Volf György. Nyelvemléktár 6. Bp.,1877. Virginia-kódex (16. sz. eleje) Közzéteszi Komáromy Lajos és Király Pál. Nyelvemléktár 3. Bp., 1874.
  • Legutóbbi bejegyzések

  • Népszerű bejegyzések

  • Ószövetség

    Teremtés könyve (Ter) Kivonulás könyve (Kiv) Leviták könyve (Lev) Számok könyve (Szám) Második Törvénykönyv (MTörv) Józsué könyve (Józs) Bírák könyve (Bír) Ruth könyve (Ruth) Sámuel I. könyve (1 Sám) Sámuel II. könyve (2 Sám) Királyok I. könyve (1 Kir) Királyok II. könyve (2 Kir) Krónikák I. könyve (1 Krón) Krónikák II. könyve (2 Krón) Ezdrás könyve (Ezd) Nehemiás könyve (Neh) Tóbiás könyve (Tób) Judit könyve (Jud) Eszter könyve (Esz) Makkabeusok I. könyve (1 Mak) Makkabeusok II. könyve (2 Mak) Jób könyve (Jób) Zsoltárok könyve (Zsolt) Példabeszédek könyve (Péld) Prédikátor könyve (Préd) Énekek éneke (Én) Bölcsesség könyve (Bölcs) Sirák fia könyve (Sir) Ézsaiás könyve (Iz) Jeremiás könyve (Jer) Siralmak könyve (Siral) Báruk könyve (Bár) Ezekiel könyve (Ez) Dániel könyve (Dán) Ozeás könyve (Oz) Joel könyve (Jo) Ámosz könyve (Ám) Abdiás könyve (Abd) Jónás könyve (Jón) Mikeás könyve (Mik) Náhum könyve (Náh) Habakuk könyve (Hab) Szofoniás könyve (Szol) Aggeus könyve (Ag) Zakariás könyve (Zak) Malakiás könyve (Mal)
  • Flickr Photos

  • free counters
  • Újszövetség

    Máté evangéliuma (Mt) Márk evangéliuma (Mk) Lukács evangéliuma (Lk) János evangéliuma (Jn) Apostolok Cselekedetei (ApCsel) Rómaiaknak írt levél (Róm) Korintusiaknak írt I. levél (1 Kor) Korintusiaknak írt II. levél (2 Kor) Galatáknak írt levél (Gal) Efezusiaknak írt levél (Ef) Filippieknek írt levél (Fil) Kolosszeieknek írt levél (Kol) Tesszalonikaiaknak írt I. levél (1 Tesz) Tesszalonikaiaknak írt II. levél (2 Tesz) Timóteusnak írt I. levél (1 Tim) Timóteusnak írt II. levél (2 Tim) Titusznak írt levél (Tit) Filemonnak írt levél (Filem) Zsidóknak írt levél (Isid) Szent Jakab levele (Jak) Szent Péter I. levele (1 Pt) Szent Péter II. levele (2 Pt) Szent János I. levele (1 Jn) Szent János II. levele (2 Jn) Szent János III. levele (3 Jn) Szent Júdás levele (Júd) Jelenések könyve (Jel)

Archive for 2010. október

VAN-E MEGBOCSÁTÁS A HOLOCAUST UTÁN?

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Rose Price története

A hitleri holocaust egyik túlélője vagyok. Szerető és gondoskodó családban születtem és nevelkedtem, egy lengyelországi kisvárosban. Összetartottunk. A rokonaim nem laktak messze egymástól, így ha esett az eső, és be kellett húzódni a legközelebbi házba, az ember mindig egy unokatestvér, egy nagynéni vagy egy nagybácsi otthonában találta magát. Erősen ortodox neveltetésben részesültem. Az anyám azt oltotta belém, hogy a judaizmus az élet. Soha nem tudtam, hogy mi a különbség a legszentebb ünnepek és a kisebb ünnepek között. Az ünnep ünnep volt, és kész. Még a sábeszeket is nagy ünnepként tartottuk. Az édesanyám és a nagymama már szerdán elkezdtek a sábeszre készülődni és megsütötték a challa-t (kalácsot). Pénteken előkészítették a halat, a csirkelevest, és meggyúrták a tésztát. Délután elvittük a pékhez a cholent – a húsból, zöldségekből és krumpliból készült egytál ételt -, hogy készítse el. Különleges fürdőt vettünk, és a legszebb ruhánkba öltöztünk. Az asztalra a gyönyörű fehér terítő és a létező összes ezüst evőeszközünk is felkerült. Az étkezések ideje állt a családi élet középpontjában. Péntek este pedig halat ettünk. Édesapám hazajött a zsinagógából és elmondta a kiddist-t (bor és a kalács felett mondott áldás) a bor és a challa fölött, majd megáldotta a gyerekeket. Szombat reggel a zsinagógába mentünk. Az istentisztelet után megálltunk a péknél és hazavittük a cholent. Mindannyian nagymama asztala körül ültünk, és élveztük a sábeszi ételt.

A náci borzalom

Amikor Hitler átvette a hatalmat, a változások gyorsan következtek. A németek 1939. Szeptemberében szállták meg városunkat. Egy nap az iskolában, nem sokkal a megszállás után, az összes zsidó tanulót előrehívták az osztályteremben. A tanárunk, aki mellett egy őr állt, ezt mondta: – Ne merészeljetek soha többé visszajönni az iskolába, mert zsidók vagytok. Akkor tíz és fél éves voltam. Mindannyian teljesen meg voltunk rettenve. A németek következő lépése az volt, hogy kilakoltattak az otthonunkból, és arra kényszeríttettek, hogy a gettóban éljünk. A város összes zsidó lakóját elvitték, és egyetlen utcába zsúfolták össze. A két évvel idősebb nővérem és én az elsők között voltunk, akiket elűztek. Éppen a nagymamát mentünk meglátogatni, amikor a németek megragadtak, és egy lőszergyárba vittek dolgozni. Borzalmas volt, mert a meleg családi fészekből egyszerre a dermesztő hidegbe kerültünk. A szerető, ölelő családból pedig egy olyan ember kezébe jutottunk, aki folyamatosan korbáccsal vert minket. Egy ideig esténként visszamentünk a szüleinkhez. Egyik nap azonban ahelyett, hogy haza engedtek volna, az erdőbe tereltek. Azon a nyáron még gombát, áfonyát és málnát szedtem ugyanebben az erdőben, most pedig be voltam zárva egy börtön-táborba. Elképzelhetetlen, amit azok az emberek tettek velünk. Csaknem leírhatatlan. Hajnalban ébresztettek fel bennünket, amikor még sötét volt. Nem számított az, hogy milyen volt az idő, ki kellett mennünk és ötösével sorba álltunk azért, hogy megszámoljanak. Egész nap a gyárban dolgoztunk. Olyan gépet kezeltem, amely egy alumínium darabot puskagolyó méretűre tágított. A töltényt meg kellett zsírozni, majd megtöltöttem, utána pedig elvittem a hüvelyeket. A megszállás előtt az volt a legfontosabb feladatom, hogy iskolába járjak, tanuljak, hazamenjek, az édesanyámnak segítsek a házimunkában, kertészkedjek és vigyázzak a kishúgomra. Most pedig azt mondták, hogy vagy megtanulok azon a gépen dolgozni vagy meghalok. Így gyorsan kellett tanulnom. Egy ideig sírtam, egy napon azonban elfogytak a könnyeim. Ez az után történt, amikor a várost kiürítették és tudtam, hogy soha többé nem fogom látni a szüleimet, a családomat. Ez volt az utolsó nap 25 év alatt, hogy sírtam. Eleinte még imádkoztam. Úgy keltem fel reggelenként, hogy elmondtam a Modeh Ani-t, a nap folyamán pedig a Sema-t, és csak imádkoztam Istenhez. Az egyik nap azért imádkoztam, hogy Isten küldje el az édesanyámat, mert éhes voltam és honvágyam volt. Anyai ölelésre volt szükségem a verések helyett. Le akartam mosdani, mert csupa mocsok voltam, de nem volt szappan. Imádkoztam, de semmi nem történt. Amikor egy imádságomra se, érkezett válasz, arra a következtetésre jutottam, hogy nincs Isten.

A koncentrációs táborok

Egyik koncentrációs táborból a másikba vittek, végül Bergen-Belsbe, majd Dachauba kerültem. Nehéz elhinnem, hogy ilyen borzalmakat kellett átélnem. Bergen-Belsben iszonyatos, iszonyatos dolgok történtek velünk. Kínoztak minket. Egy termőföldre vittek és arra kényszeríttettek, hogy a félig fagyott földből cukorrépát ássunk a puszta kezünkkel. Emlékszem, hogy a kezem nagyon vérzett. A táborban nagyon sok nehézséget tapasztaltunk meg. Az egyik különösen is kegyetlen élmény most is előttem van. Egy nap, amikor a termőföldön cukorrépát ástam – akkorra már mintha a normális értelem is elhagyott volna, hiszen több éve éltem ilyen körülmények között – ,úgy döntöttem, hogy ellopok egy répát és megeszem. Elhatároztam, hogy aznap éjszaka a hasam nem fog fájni az éhségtől. Napi adagunk nem volt több egy fél centi vastag szelet kenyérnél – amelynek 80%-a fűrészpor volt – és egy bögre kávé. Ez volt huszonnégy órára a kosztunk. Nyilván ez alig volt elég még arra is, hogy életben maradjunk, nemhogy kibírjuk a munkát a nagy hidegben. Amikor az őr elkapott, nagyon megvert, annyira, hogy a mai napig is, amikor erről beszélek, érzem a kilencágú korbácsot a hátamon, az arcomon, az egész testemen, és azt a büntetést, hogy a karomnál fogva függesztettek fel – mindezt azért, mert elloptam egy cukorrépát. Már csak a hideg idő is sokunk halálát okozta, mert nem volt megfelelő ruházatunk. Órákon keresztül kellett sorban állnunk, nem számított az, hogy milyen nagy volt a hó, vagy, hogy félig csupaszok voltunk, cipő nélkül. Az egyik alkalommal teljesen meztelenül sorakoztattak fel egy kísérlet céljából, hogy megnézzék, mennyi ideig tart, amíg megfagy a vér. A mai napig is, ha hideg időben az ujjaim megdermednek, eszembe jut az a nap, amikor a testem kezdett megfagyni. Az egyetlen oka annak, hogy túléltem ezt a kísérletet az volt, hogy többen rám estek, és a testük melegen tartott. Azon a napon, amikor azt mondtam, hogy nincs Isten, elhatároztam, túl fogom élni ezt az egészet. Amikor valóban túléltem, azt teljesen magamnak tulajdonítottam. Később azonban felismertem, hogy az Úr volt az, aki segített. Azonban voltak napok, amikor azt gondoltam, nem fogom kibírni. Dachau felé tartva bombázni kezdték vonatunkat. Ahogy az erdőbe futottunk, minél távolabb a vonattól, azt gondoltam: Elég volt. Elég töltényt csináltam már. Használják nyugodtan ellenem azokat a golyókat. A halál jobb megoldásnak tűnt, mint az élet. Egyszer, amikor még a szülővárosomban levő táborban voltam, valakivel a termőföldön vágtam keresztül, és valamin elmosolyodtam. A mosolygás vétkéért a németek huszonnégy órára a szennyvízcsatornába dobtak. A lábujjaimon kellett állnom, hogy meg ne fulladjak. Akkor nem lehettem több tizenkét évesnél. Egy másik nehéz időszak akkor következett be, amikor a nővérem, aki ugyanabban a táborban volt, elkapta a tífuszt. Ő volt a családom utolsó élő tagja, és arra gondoltam, hogy nem fogom tovább bírni, ha őt is elvesztem. Az őrök időnként megjelentek, hogy megnézzék, kik a betegek. Azután kivitték és otthagyták őket, hogy megfagyjanak. Ráfeküdtem a nővéremre, hogy megvédjem, és amikor fel kellett tenni a kezeket, – ezzel bizonyítani azt, hogy az emberek egészségesek-, a saját kezemet emeltem fel a nővérem helyett. Akkor még nem ismertem az Urat. Azt gondoltam, ha egyáltalán van Isten, azért szenvedek a koncentrációs táborban, mert ő vitt oda. Később jöttem rá, hogy ez hazugság, mert ő segített.

Fejlövésre várva

Kétszer választottak ki arra, hogy agyonlőnek. Mindkét esetben, amikor az őrök kinyitották a bilincsemet, elfutottam. A második alkalommal belebotlottam az egyik őrbe. Nagyon rohantam, így továbbvitt a lendület, miután nekimentem. Az őr mégsem látott meg. Csak Isten tehette, hogy nem vett észre. Ha meglátott volna, rögtön agyonlő. Föltekintettem rá és bemenekültem a tábor erdős részére. Amikor végül 1945 májusában felszabadultunk, tele voltam bosszúvággyal mindazért, amiken keresztül mentem. Teljes szívből gyűlöltem a németeket. A meg nem bocsátás szó szerint megmérgezte a testemet, amely miatt huszonkétszer kellett operálni. Kerestem valakit, aki hajlandó arra, hogy bombát dobjon Németországra és Lengyelországra. A családom minden tagját elveszítettem – közel száz rokont -, kivéve a nővéremet és egy nagynénémet.

Az új életem

Miután felszabadultunk, Amerikában telepedtem le, férjhez menetem és gyermekeket szültem. Bár gyűlöletem Istent, aktívan részt vettem a tradicionális zsinagógai életben. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim tanuljanak a judaizmusról, de én nem tudtam őket tanítani, mert belülről üres voltam. Kifelé a legjobb zsidó voltam. Aktívan segítettem a héber-iskola építésében. Még azon is munkálkodtam, hogy a hitközösség női csoportjának elnöke legyek. Ha akkor valaki megkérdezte volna: – hiszel-e Istenben? – , azt válaszoltam volna, hogy nem. Még ma is sok rabbi van, aki nem hisz a Bibliában, és csak nagyon kevesen hisznek Istenben. Hittem azonban zsidó identitásom és a hagyomány megtartásában.

A lányom hisz Jézusban

Egy nap tinédzser lányom odajött hozzám és a legrosszabb hírt közölte velem, amit valaha is el tudtam képzelni. Ezt mondta: – Anya, hiszek Jézus Krisztusban, Ő a zsidó Messiás. Majdnem szívinfarktust kaptam. Elmondtam neki, hogy mit tett ez a Jézus Krisztus a családunkkal, és miért nincsenek nagynénjei és nagybátyjai. A náci őr újra és újra azt mondta, hogy mivel én megöltem Jézus Krisztust, Jézus gyűlöl engem, és azért vagyok ezekben a táborokban, hogy elpusztítson. Amikor hét vagy nyolc éves voltam, egy lengyel pap fejbe vágott egy kereszttel azért a “bűntettért”, hogy a temploma előtti járdán mentem. Ezért a halált jelentette számomra az, hogy a lányom hisz Jézusban. Kidobtam a lakásból. Nem tudtam a házamban ezzel az ellenséggel együtt élni. Amikor a férjem elment oda, ahová a lányom költözött, hogy meglátogassa, ő is hívő lett. Ezt a házat ugyanis arra használták, hogy zsidók számára beszéljenek Jézusról. A kisebbik lányom még mindig egy héber magániskolába járt. Valahogy azonban megtudtam, hogy titokban ő is messiás-hívő lett, amiért megvertem, jóllehet nem emlékszem, hogy ezt tettem volna. Miután a férjem is elfogadta az Urat, otthon a Példa. 30,4-et olvasta fel nekem. Én nem tudtam, mi az a Példa. 30,4, de amikor a férjem elmondta, hogy hívő lett, ő is hitszegővé vált a szememben. A rabbi semmit sem tudott vele kezdeni. A férjem nagyon makacs volt. Kész voltam arra, hogy elhagyjam a családomat, de nem tehettem. Egy ügyvéd barátom figyelmeztetett: – Ha elmész, a hatóságok kiskorú gyermekeid elhagyása miatt börtönbe csuknak. Az első családomat Hitler idején veszítettem el, most pedig a másodikat kezdtem elveszíteni; mindez emiatt a Jézus miatt. Kész voltam szemtől szembe találkozni Jézussal, és megölni őt. Miden lehetőséget megragadtam, hogy a gyerekek szívére beszéljek. Először beszéltem nekik a koncentrációs táborokról. Könyörögtem nekik. Igyekeztem rávenni őket, hogy utasítsák el ezt a zsidó ellenséget. Kétezer éven át üldöztek minket, mert azt hitték ;erről az emberről, hogy Ő volt a Messiás. Mindent elmondtam, amit csak tudtam, de semmi sem segített. Amióta a férjem hívő lett, ragaszkodott ahhoz, hogy a lányunk hazajöjjön. Folyamatosan tanúságot tettek nekem. A zsidó Bibliámat rendszeresen nyitva találtam, benne papír cetliken igéket. Nem tudtam, hogy azok a Szentírásból vett Igék, mert nem ismertem a Bibliát.

Megyek a rabbihoz

A rabbihoz rohantam, aki különböző bibliai igéket idézett, hogy azzal intézzek kihívást a családom felé. Ők azonban öt másikkal megválaszoltak. A családom ösztönzésére megkérdeztem a rabbit Ézsaiás 53. részéről. Így válaszolt: – Egyetlen zsidó sem olvassa azt, különösen nem egy zsidó asszony. Tehát nem olvashattam el. Ugyanez történt a 22. Zsoltárral is. 328 prófécia szól az eljövendő szenvedő szolgáról, a Messiásról. Majdnem mindegyikről megkérdeztem a rabbit. Végül azt mondta, hogy ne menjek többé a zsinagógába, mert elolvasattam vele az Ézsaiás 53-at. Ordítottam, sikítottam és kiabáltam: – Segítsen rajtam! Nem fogok erre az útra térni. De mit akar tőlem? Azt mondja, hogy a családom meghalt a számomra, mert hisz Jézusban. De akkor mondja meg, miért fogy el az élelem? Ki eszi meg az ételt? Miért van ilyen sok mosnivaló? Ha ők mindannyian halottak, akkor miért van mindez? Kérem, segítsen! A rabbi azonban csak ennyit válaszolt; – Sajnos nem tudok önnek többet segíteni. Leosontam hát a házunk alagsorába, bezárkóztam és elkezdtem olvasni az Újszövetséget. Először Máté evangéliumát olvastam és megértettem, hogy Jézus szelíd ember volt. Nem a népem gyilkosa, hanem egy nagyon szelíd ember. Azután kezdtem elgondolkodni, hogy én tulajdonképpen miben is hiszek. Egy másik rabbihoz is elmentem, hogy segítséget kérjek, aki ezt mondta: – Nézze, nem tudok segíteni magán, mert sokszor olvasom a Bibliát.

A milliomos

Nem sokkal ezután részt vettem egy vacsorán Arthur DeMoss házában. DeMoss úr gazdag keresztény üzletember volt, aki évente egyszer zsidókat hívott meg otthonába, hogy az evangéliumról beszéljen nekik. Megkérdezte tőlem, megengedném-e, hogy imádkozzon értem. Azt válaszoltam: – Az sem érdekel, ha a feje tetejére áll. Ez az ön lakása. Ahelyett, hogy fejen állt volna, elkezdett értem imádkozni. A zsidók soha nem csukják be a szemüket imádság közben, de hirtelen behunytam a szemeimet és egy nagyon egyszerű imát mondtam: “Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene, ha ez igaz, hogy Ő, akit ezek az emberek a Te Fiadnak mondanak, és tényleg van Fiad, aki valóban a Messiás, akkor rendben van. De Atyám, ha Ő nem az, akkor felejtsd el, hogy beszéltem veled.” Ez volt az első imádság, amit 1942 óta először mondtam. Óriási kő gördült le a szívemről. A háború óta az első alkalommal sírtam, és végre tisztának éreztem magam. Tudtam, hogy Ő valóságos és elfogadtam Őt, mint az én Messiásomat. Amikor holocaust túlélők megharagszanak rám azért, mert messiási-hívő vagyok, csak szeretni tudom őket, mert tudom, mit éreznek. Én is ott voltam. Nem vitatkozom velük.

Berlini hívás

Egy nap telefonhívást kaptam Sid Roth-tól. Éppen azelőtt kereste őt az egyik barátja, aki egy nagy berlini gyülekezet pásztora, és ezt mondta neki: – A legnagyobb berlini csarnokot fogjuk kibérelni, azt, amelyiket Hitler az összejöveteleire használt, és messiási-hívő zsidókat keresünk, akik részt vesznek ezen az alkalmon. Sid erre így felelt a pásztornak: – Már tudom is, ki lesz erre a legalkalmasabb ember – rám célozva ezzel. Amikor azonban engem felhívott, visszautasítottam. Miután elhagytam Németországot, megesküdtem, hogy soha, soha többé nem megyek vissza arra az átkozott földre. Most pedig azt kéri, hogy menjek oda. Hogy merészeli ezt tenni? Hat hónapig gyötrődtem, hogy elmenjek-e vagy sem. Kértem az Úrtól, hogy inkább pusztítson el, hogy vigyen a menybe, de oda ne küldjön vissza. Ám amikor imádkozni kezdtem, Isten szólt hozzám: igen, vissza kell menned és meg kell bocsátanod. Végül megadtam magam. A férjemmel és négy másik hívővel indultam útnak. Később közölünk még sokan mások is jöttek. Ez, hogy már mondtam, hat hónapos küzdelmembe került. Emberek imádkoztak és böjtöltek értem. Hatalmas rendezvény volt ez. Sok kiemelkedő keresztény vezető volt jelen, mint Pat Robertson, Demos Shakarian és Pat Boone.
Beléptem abba a csarnokba, ahol Hitler kimondta, hogy a nácik ezer évig fogják uralni a világot; ez a hely most telis-tele volt fiatal németekkel. Sokan Dávid csillagot, zsidó csillagot viseltek a nyakukban, és izraeli zászlókat lengettek. Amikor megláttam az amerikai vezetőket, akik közül néhányat ismertem is, és a Dávid csillagot és mezúzákat viselő németeket, azt gondoltam, hogy ez lehetetlen. Aztán arra gondoltam: mit csinálok én itt? Uram, mit akarsz tőlem? Vigyél ki innen. Nem akarok németül beszélni. Helyesen cselekszem-e, vagy ezzel nem azt mondom-e a németeknek és a világnak, hogy tulajdonképpen rendjén van zsidókat ölni? Ezek a gondolatok gyötörtek mindaddig, míg beszélni nem kezdtem.

Szembesülni a nácikkal

Vasárnap hívtak fel a pódiumra, hogy beszéljek. Nem emlékszem a mondatokra, amelyek ki voltak nyomtatva. Nem emlékszem, hogy a megbocsátásról beszéltem volna. Miután azonban befejeztem a beszédemet, néhányan feljöttek hozzám a pódiumra; olyanok, akiket ebben az életben a legkevésbé akartam látni. Hajdani nácik voltak. Nyilvánvalóan arra kérhettem őket, hogy jöjjenek fel hozzám, hogy imádkozzam értük és bocsánatot nyerjenek. Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna, de lőttem álltak, és azt kérték, hogy bocsássak meg nekik. Meg tudok-e most is bocsátani nekik, így szemtől-szembe, mint ahogy a pódiumról mondtam? Ez volt az a pillanat, amikor ráeszméltem, hogy tényleg a megbocsátásról beszéltem. Azok közül, akik előre jöttek, az egyik egy dachau-i őr volt. A büntetés volt a feladata. Amikor feljött hozzám és bemutatkozott, a testem meggörnyedt a fájdalomtól, ahogy ez az ember letérdelt elém. Arra kért, hogy bocsássak meg neki. Igaz, hogy hívő ember vagyok, mégis felfoghatatlan dolgokon mentem keresztül Dachauban és Bergen-Belsben. Nem tudják elképzelni azt a poklot, amit átéltem. Csak Isten kegyelme által voltam képes megbocsátani nekik a szörnyűségeikért, amiken gyerekfejjel átmentem. Éppen indulni készültünk Berlinből, amikor odajött hozzám az egyik hajdani náci, akinek megbocsátottam és akiért imádkoztam. Azt mondta, hogy ez volt az első éjszakája a háború óta, hogy tudott aludni.

Honnan veszed az erőt?

Egy másik alkalommal, amikor ismét Németországban voltam, rájöttem, hogy nem vagyok messze Bergen-Belstől. Tudtam, vissza kell mennem. Egyszer, s mindenkorra el kellett temetnem Bergen-Belsent. Egy svéd házaspár jött velem, Susan és Gray, és egy Otto nevű német férfi, akik mindannyian hívők voltak. Egy idegenvezetőt kellett megkérdeznem, hogy hol állt a főkapu. Nem ismertem rá a helyre, mert a barakkok mind leégtek. Tudtam azonban, hogy ha odavisznek, ahol a főkapu állt, megtalálom a barakkok helyét. Csodálkoztam, hogy még ma sem nő fű ott, ahol az elektromos vezetékek húzódtak. Nem számít, hogy hányszor ültettek oda füvet, nem nőtt ki. Az idegenvezető egy listát adott azok neveivel, akik Bergen-Belsenben voltak. Megtaláltam rajta a nővérem nevét, és a sajátomat is. Mi voltunk az utolsó transzport Bergen-Belsenből Dachauba. Akik ottmaradtak utánunk, mind meghaltak tífuszban. Csak sírtam és sírtam. Egy ponton ordítani kezdtem Bergen-Belsenre: – Te meghaltál, de én túléltem! Én itt vagyok! Én túléltem! Amint így kiabáltam, elkezdtem imádkozni Németország üdvösségéért, ás azért, hogy a németek meglássák a Messiás szeretetét és megbocsátását. Egy ponton feltettem a kérdést: – Uram, hogyan imádkozhatok így, éppen itt, ebben a temetőben, ahol annyi leírhatatlanul borzalmas dolog történt velem? Ahogyan imádkoztam, a velünk lévő német férfi hangosan sírni kezdett. Odamentem hozzá és átöleltem, mire ő ezt mondta: – Hogyan tudsz értünk imádkozni, amikor mi ezt tettük veled? A családom is benne volt. Mi hoztunk téged ide. Hogyan tudod ezt megtenni? Honnan veszed az erőt? Honnan veszed az erőt? Azután bocsánatot kért, és mind a négyen tovább sírtunk, és imádkoztunk egymásért és a németekért.

Meg kell bocsátanod

Ha úgy érzed, hogy nem tudsz megbocsátani valakinek, még akkor sem tudsz senkit úgy gyűlölni, mint ahogy én gyűlöltem a németeket. Kivették a gyomromat. Huszonhét operáción mentem keresztül, mielőtt Berlinbe érkeztem. A gyűlöletnek van egy konkrét “lakcíme” a testedben. A szeretet pedig nem vesz szállást egy testben a gyűlölettel. Amikor végül abbahagytam a gyűlölködést és a szeretet kezdett beköltözni, valami történt belül a testemben. Nem éreztem többé fájdalmat. 1981 óta nem volt több operációm, mert az Úr kivett minden mérget belőlem. Rajtad kívül senki sem ismeri azt a fájdalmat, amin te mentél keresztül, és senki sem ismeri azt, amin én mentem keresztül. A gyűlöletre azonban nincs mentség. Meg kell bocsátanod. Fel kell hagynod a gyűlölettel. Még csak nem is tőled függ az, hogy erőd legyen a megbocsátásra. Semmit sem tudsz tenni a saját erődből. Az Úrhoz kell fordulnod, és Ő fogja megadni az erőt hozzá.

Sid Roth kommentárja

Mi az a hatalom, amely lehetővé teszi Rose Prince-nak, hogy megbocsásson azoknak a náciknak, akik megkínozták majdnem az egész családját? Mi az a hatalom, amely egy másik asszonynak azt teszi lehetővé, hogy megbocsásson annak a végzetes drogfüggő embernek, aki baltával a férjét megölte? Elbeszélgettem ezzel a férfival, Frank Sherryvel. Két ember életét oltotta ki, öt másikat sebesített meg. Az egyik áldozat özvegye meglátogatta őt a börtönben. A gyilkos a földre sütötte a szemét szégyenében, amíg az özvegy beszélt. Az asszony természetfeletti megbocsátása Frank életét Isten útjára vezette. Mivel Frank azóta szabadlábon van, foglyok rehabilitálására szentelte életét, melyet ugyanezzel a természetfeletti erővel tesz. Ez Isten Szent Szellemének ereje. Isten szólt egy napról, amelyen megváltoztatja az emberi szívet, és új szellemet ad belé: “Új szívet adok nektek, és új szellemet adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek…” Ezékiel 36,26. Ez az új Szellem, akit Isten belénk ad, lehetővé teszi, hogy egy magasabb szintű életet éljünk és legyőzzünk minden félelmet. A több száz évvel Jézus születése előtt íródott Jeremiás könyve, a 31,30; 33-ban (31,34 más fordításokban) megjövendölte, hogy lesz egy új szövetség, amely nemcsak azt eredményezi, hogy Isten nem emlékezik meg többé a bűneikről, hanem azt is, hogy megismerjük Őt! Képzelj el egy Istennel való bensőséges kapcsolatot. Hallhatod a hangját. Megtapasztalhatod a szeretetét. Tudom, hogy ez igaz, mert ismerem Őt és tudom, hogy az a vágya, hogy ami értem megtett, azt érted is megtegye.

– forrás: http://www.istentisztelet.hu

Reklámok

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

Oláh Adrienn Tanúságtétel–homeopátia mellékhatásai

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Az főiskolán tantárgy volt a homeopátia.Nagyon meggyőző előadásokat hallottam,és ennek hatására elkezdtem szedni a homeopátiás szereket…
Én csak a gyógynövények hatásában hittem, az energizálásban nem.(Csak mint később kiderült a kettőt nem lehet szétválasztani! ) Hamarosan jöttek az éjszakai rémálmok, halál félelem érzés, nem tudtam aludni.
Az egyik rémálomban megjelent egy kéz, ami meg akart ragadni, és én nem tudtam menekülni.Tudtam, hogy a sátán az. Halálfélelmem volt. A sátán azt mondta : “az enyém leszel “!!! Már majdnem elért, amikor rémületemben Jézus nevét kiáltottam, és akkor eltűnt. Ezután elkezdtem imádkozni védelemért Jézushoz,és fogalmam nem volt, mi ez, miért történik ez velem.
Hamarosan jött a segítség Jézustól. Egy általam hiteles ember előadásában hallottam, hogy a homeopátia okkult dolog, és rákos megbetegedést, és rémálmot is okozhat. (Varró István tanítása)
Ekkor döntöttem úgy, hogy kidobok mindent. Majdnem mindent, mert pár golyót meghagytam mutatóba, olyan aranyosan nézett ki. És a rémálom folytatódott! Nem értettem. Aztán rájöttem, az a pár szem is számít,amit mutatóban hagytam, mert mindegy, hogy vastag,vagy vékony kötéllel vagyok megkötözve, attól még meg vagyok kötve. A mutatóba meghagyott szert kidobva, végleg megszűnt minden zaklatás!

Szombathely,2009.

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

Sárácz Ágnes Tanúságtétel az ima és a szentmise, a Szent Vér erejéről

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Csodálatos történet arról, hogyan gyógyult meg egy édesapa…

Kedves Testvérek,

Nem tudom, hogy emlékeztek-e rá, de kb 2-3 héttel ezelőtt kértem, hogy segítsetek nekem imádkozni, mert az édesapám kórházba került és nagyon kritikus volt az állapota.

A két héttel ezelőtt hétfőn megkaptuk az összes eredményt Vele kapcsolatban. Tüdő és mellkas CT negatív, torok, gége vizsgálat negatív. Elküldték Őt egy másik tüdővizsgálatra (ahol a Doktornő azt mondta nem is érti miért küldték ide, merthogy a CT eredmény negatív), ez a vizsgálat sem mutatott semmit.
Kedves Barátok, ugyan már többször tapasztaltam, de megint az imáink meghallgatottak. Hála az Úrnak.

Engedjétek meg, hogy megosszak Veletek egy, én csak úgy, hívom, hogy Isten közeli élményt, ami velem történt múlt vasárnap egy hete, itt a westerham-i római katolikus templomban.

Én folyamatosan, amióta megtudtam, hogy a papám kritikus állapotban kórházba került, egésznap imádkoztam és imádkozom a mai napig. Rózsafüzért, Szabadulás Rózsafűzért, a Szent Vér Rózsafűzért és egyéb imákat gyógyulásért. Amikor úgy éreztem, hogy tele vagyok rossz érzéssel csak a Most segíts meg Máriát és a Szent Mihály imát imádkoztam felváltva (sikerült megtanulnom, hogyan imádkozzam a Rózsafüzért segédeszközök nélkül, igaza volt Vikinek, lehet imádkozni a Rózsafűzért anélkül, hogy bármin is számolnánk a szemeket)

Amikor megtudtam, hogy Apu kórházba került, az volt a felajánlásom, hogy többet soha nem fogok panaszkodni a munkaadómra ( ez a höly egy angol hölgy, akinek megvannak a maga rossz napjai, elég sok sajnos, és amikor rossz napja van, általában és mindig belém törli a lábát). Minden rosszat és bántást, ami Tőle jön, azt felajánlottam és azóta is felajánlom a papám és más beteg ismerősök és nem ismerősök gyógyulásáért.

Az első csoda az volt, hogy két héttel ezelőtt hétfőn reggel, amikor átmentem dolgozni, mintha egy kicserélt nő állt volna előttem, csevegett, fecsegett, beszélgetett, megkérdezte mit csináltam hétvégén, divattanácsokat adott (ez egy angoltól nem nagyon szokás). Az egész hét úgy telt, hogy partnerként kezelt, megbeszélte, hogy ki mikor melyik gyerekért megy. Sőt nem parancsolt, hanem megkért. Ha én kértem tőle valamit, hogy vegyen a házi munkához nem volt a plafonom az idegességtől, és nem vádolt meg, hogy pazarlok, hanem nyugodtan kezelte ésha másnap nem is, de a következő nap megvolt. Minden békében ment egész héten.

A szombat és vasárnap nekem szabad.

Persze két héttel ezelőtt a szombatot is végig imádkozással töltöttem. Nem egyszer előjött az a tény, hogy nem hallgatja meg senki az imámat, el voltam keseredve, de sokkal kevesebbszer, mint a hét előző napjain. Egyre inkább az izgalmat és a félelmet egy jóérzésű várakozás töltötte el.

Két héttel ezelőtt vasárnap, reggel felébredtem. A szokásos reggeli imáimat végeztem, azonban ezen a reggelen valahogy minden mésként ment. Minden mondatnak, minden szónak külön értelme volt. Igazán, amikor Jézus Szentséges Vérének védelmét kértem Apura úgy éreztem, hogy kiárad a Vér és nemcsak Apura, hanem Rám is és a családom minden tagjára. Kértem, hogy Jézus Szentséges Vére gyógyítsa meg a sebeket, amik véreznek, hogy szünjön meg a vérzés és Apa kijöhessen a kórházból. A Szentlelket kértem, hogy járja át a kezelőorvosok minden gondolatát és cselekedetét, hogy megkapják a helyes útmutatást, hogy mit kell Apával tenni.
Amikor a reggeli imámmal végeztem egy hatalmas nyugalom járt át. Az az érzésem volt, hogy kész meggyógyult. Aztán elmentem a Szentmisére.
Én mindig egy férórával korábban megyek misére, mert hétközben nem tudok templomba menni (mire a munkával végzek, minden templom be van zárva és nekem kell, hogy egy héten legalább fél órát egyedül töltsek az Úrral, muszáj, hogy fizikálisan is jelen legyen)
A misét Apuért és Anyuért ajánlottam fel. Apu gyógyulásáért, Anyunak bátorságért és kitartásért. Újból kértem Jézust, hogy a Megsebzett Kezeit tegye Apu sebeire és gyógyítsa meg, a Szentséges Vérével pedig mosson tisztára minden beteg sejtet.
Elkezdődött a Szentmise. Persze angolul ment, így sokkal jobban odafigyeltem minden szóra (annak ellenére, hogy kezünkbe kapjuk, kinyomtatva a mise menetetét én nem olvasom, mertha hallgatom jobban megértem)
Jött a Felajánlás, a kedvenc részem. Itt ebben a Templomban az átváltoztatáshoz a misebort és az ostyát a hívek közül ketten viszik fel az Oltárhoz és adják át az Atyának, fizikálisan is Isten elé viszik a hívek összes aznapi felajánlását az Oltárra. Én is elküldtem gondolatban a magam kéréseit és felajánlásait.

A Csoda akkor történt velem, amikor az Átváltoztatás volt. Egyszer hallottam egy tanúságtételt, amikor valamelyik rádióban egy szentmisén részvevő elmesélte, hogy milyen Isten-élménye volt az Átváltoztatás alatt. Én is mindig vágytam egy ilyen élményre, de mivel nem jött ez az élmény elképzeltem, azt, amit a tanúságtételben hallottam.

Nem is tudom, hogy fogom-e tudni érzékeltetni Veletek ezt élményemet. Akkor történt, amikor az Atya a kelyhet a borral felemelte, bennem, a testem bensőjében valami forroság ment át, olyan, mintha valami forró folyam folyt volna végig a testemen. Apura gondoltam és arra, hogy nemsokára jön a Szentáldozás.

Itt Angliában kétszín alatt áldoznak. (Én is áldoztam két szín alatt egy időben, egészen addig, amíg az én saját kezemből áldoztam. Aztán egyszer, mentem ki az Oltárhoz és nem nyújtottam a kezem, mert valami a kezemet nem engedte kinyújtani az Atya felé, hanem nyitottam a számat, azóta bármikor is Szentáldozáshoz járulok nem a saját kezemből teszem.)
Amióta nem a saját kezemből áldozom, csak egyszín alatt áldoztam, őszintén azért, mert féltem mások után inni a kehelyből, pedig az agyammal tudtam, hogy ott akkor semmi bajom nem lehet, ha más után veszem a kelyhet a számhoz, mégsem tettem.

Ezt a kitérőt csak azért írtam, mert ahogy az Átválzotatás alatt éreztem azt a forró folyamot bennem, az a gondolat jött az agyamba, hogy “áldozz kétszín alatt ezt Apádért tedd meg. Most nem te fogsz áldozni, hanem Apád helyett áldozol”. Remegés fogott el, hogy Istenem Te beszélsz hozzám, vagy csak én gondolom és különben is, hogyan áldozzak két szín alatt, a Szent Véreddel telt kehely olyan nehéz, mivan, ha kiejtem, amikor a kezembe adják. Mit kell csinálni, amikor a kezembe adják?
Elkezdődött a Szentáldozás, én remegő lábbal közeledtem az Oltárhoz, végig zakatolt az agyam, hogy mit csináljak, hogy csináljam. Aztán vitt a lábam, tele voltam félelemmel, de amikor Krisztus Testét a számba vettem nem fordultam a helyem felé, hanem mentem az Oltár-szolga felé, aki a Szent Vérrel telt kelyhet tartotta. MEgáldoztam kétszín alatt. Ahogy a kelyhet kezembe vettem, ahogy a Szent Vér az ajkamat megérintette azt hittem, hogy elfogok elájulok mindenki előtt, de újból az az erős forró folyam ment végig rajtam. Abban a pillanatban, ahogy Szent Vér az ajkamat megérintette úgy éreztem, hogy az a forró folyam Apun is átmegy és akkor azt az üzenetet hallottam, hogy meggyógyult.
Visszamentem a helyemre, imádkoztam és teljes nyugalom járt át. Teljesen megnyugodtam. hazamentem, délután felhívtam Anyukámat, és mondta, hogy Apunál péntek óta megszűnt, hogy vért köhögött volna és a vizeletében sincs már vér. (ekkor nagyképűen és remélem ez megbocsátatik nekem, azt gondoltam, de nem mondtam, hogy azon csodálkoztam volna, ha ez másként van és nem ezt a hírt mondja nekem)

Másnap, hétfőn tudtuk meg az eredményket, egésznap imádkoztam, de már, anélkül, hogy féltem volna, mert tudtam, hogy mi lesz a hír délután, amikor telefonálok haza. Úgy éreztem akkor, hogy ez az imádság más, ujjongott a szívem és meg is ijedtem, a nyugalomtól, és a boldogságtól decsak folytattam az imám, anélkül, hogy tudtam volna, hogy mi az eredmény. Ez az imádság már nem kérés, hanem Dicsőítés és Hála volt. Ebben az örömben és imában benne volt az is, hogy hálát adtam az előző napi templomi élményemért.
Amikor felhívtam a Mamámat, nagy boldogsággal mondta, hogy Apu minden lelete negatív és másnap mehetnek érte és vihetik Őt haza.

Kedves Barátok,

Köszönöm Nektek az imáitok.

Isten áldjon meg Benneteket!
Sárácz Ágnes (AToscana)

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

V. Lilla: Szabadulásom az okkultizmusból – tanúságtétel

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Gyerekkoromban mindig féltem: féltem a sötéttől, az éjszakai ismeretlen, mégis rettegetten ismerős hangoktól, az egyedülléttől, a magánytól, a rossz álmoktól, melyek súrolták a valóság határát, olykor túlságosan is valósak voltak.

Vittek pszichológushoz, aki csak ennyit mondott: „Kérem szépen, a gyereknek túl élénk a fantáziája…” És senki nem hitt nekem…
Teltek-múltak az évek, felnőttem. A félelem megmaradt, maradt a sötétség, és maradtak a rossz álmok. Közben elsőáldozó lettem, bérmálkoztam, jártam hittanra, próbáltam katolikus közösségekhez csapódni: de nem ment. Hiányzott az egymás iránti szeretet, az öröm és lángolás, Istenben való boldogság, és az új testvérek felé irányuló feltétlen elfogadás! Sokszor mondták: „Ki kell érdemelni, hogy közénk tartozz…” És én újra csak próbálkoztam: máshol, másokkal. De ugyanezt láttam.
’94-ben megbetegedtem, gyógyíthatatlannak mondták az állapotom: „Ezzel együtt kell élnie…”És követte rengeteg tortúra, fájdalom, kórház, magántanulóság, iskolaváltások, megaláztatás, súlyos depresszió, öngyűlölet és önpusztítás… És akkor elég volt! Megharagudtam az egyházra, és az „ő Istenére”, aki elhagyott. Megharagudtam a családomra, a szüleimre, a régi közösségekre. Gyűlöltem mindent, az egész világot, lázadtam minden ellen, ami a múlthoz kötött. Elkezdtem keresni. Nem tudtam, mit, de éreztem, hogy valahol lennie kell igazi, mindent átható, egyetemes szeretetnek… elrejtve talán, valahol, léteznie kell egy igaz Istennek. Belemerültem az okkultizmusba. Sok mindent kipróbáltam, kerestem az utam, de sehol nem éreztem az igazságot, őszinteséget… 2000-ben elkezdtem Hatha-jógázni, abbahagytam a húsevést- amire azóta sem szoktam még vissza-, észrevétlenül átalakult az életem. Utána jöttek a meditációs csoportok, a rádzsa jóga, füstölők tömege, aromaterápia, gyógyfüvek, természetgyógyászat, kristálygyógyítás, színterápia, csakraterápia, homeopátia, agykontroll, reiki „mesteri fokon”, energiagyakorlatok, légzésterápia, feng-shui, asztrológia, fehér mágia, tarott kártyajóslás- sokan jöttek hozzám tanácsért-, parapszichológia, keleti vallások, Buddha, Krishna, Shiva, hinduizmus, India, és végül: Sai Baba. És a szobám szép lassan kezdett egy indiai szertartás-odúvá válni: fojtogatóan erős füstölő szag, éjjel-nappal indiai zene, a falak teli indiai istenségek képeivel, keleti szimbólumokkal, feng-shui jelekkel – soknak még most sem tudom a jelentését -, indiai szobrokkal, szélcsengőkkel, kristályokkal, jóskártyákkal, zsákszámra okkult könyvekkel, kendőkkel… És lassan elfordultam a barátaimtól, elvadultam a családomtól, elköltöztem otthonról. Új családom lett – okkult közösségben -,s már nem akartam emberek közé menni, vágytam a hosszú évek óta rettegett magányra, egyedüllétre, és Indiára. Semmi nem érdekelt, csak, hogy mehessek, el innen, az ismeretlenbe, minél messzebbre, Sai Babához, egy kis indiai falu ashramjába… Abbahagytam a főiskolát, elzárkóztam a párkapcsolatnak még a gondolatától is, nem akartam már családot, gyerekeket, csak egy szép halált…
Sok volt bennem a feszültség, de lassan az is elmúlt. Maradt a melankólia, India, bódultság, és lassú haldoklás. Közben annyira súlyos állapotba került a betegségem, hogy 2004. nov.5-én megoperáltak. Életmentő műtét volt, nem sokon múlt… És akkor, ott, az intenzív osztályon, amikor már semmim nem maradt, semmi nem volt, amibe belekapaszkodhattam volna, egyszer csak megváltozott minden. Megéreztem a szívemben a szeretetet. A végtelen, kiapadhatatlan nyugalmat és szeretetet, amit mindig is kerestem. Nem volt semmim, mégis mindent megkaptam, amire szükségem volt. Elvesztettem az életem, de újat kaptam helyette. Megtaláltam Istent, bár nem volt neve, rátaláltam a szívemben örökké égő, óvó szeretetére, mely annyi éven át hívogatott, vezetett a sötétségben. Ennek ellenére Indiába még mindig menni akartam. Nem tudtam miért, csak éreztem, valami vonz a messzeségbe, erősebben, mint valaha. Nyáron jött egy hirtelen lehetőség, pedig még fel sem épültem teljesen… 3 napom volt rá, hogy megvegyem Indiába kedvezményesen a repülőjegyem. Egy csoporttal készültem utazni, akik Sai Baba egyik magyar szervezetének tagjai. A kint tartózkodás 6 hétre volt tervezve, 2006.jan.2-i indulással, de én tudtam, hogy ha egyszer kijutok, soha többé nem fogom viszont látni az otthonom. Mégis menni akartam, mert valami eszeveszett erővel húzott. Attól kezdve éjjel-nappal csak az utazást terveztem. Listákat készítettem, költségvetést. Mindent alárendeltem a tervnek Nem érdekelt mások véleménye, aggodalmai, kinevettem őket, s mindenkinek folyton csak az utazásomról beszéltem. Teljesen a rabjává váltam. Egyre gyorsabban teltek a napok, hónapok… És egyszer csak, hirtelen rossz érzésem támadt: éreztem, hogy a vesztembe rohanok. Oltások nélkül, éppen felépülve egy súlyos műtét után, állandó diétára fogva nekivágtam volna a teljes ismeretlenségnek, a fertőzésekkel teli mocsoknak. Eltelt néhány hét, de a rossz érzés nem szűnt meg, sőt, egyre erősödött. És erősödtek lelkemben a harcok is: menjek, ne menjek? Hiszen évek óta ez minden álmom: India, a mesék országa… De egy láthatatlan erő nem engedett. Ez az erő hatalmasabb volt a mesék vonzásánál, hatalmasabb mindennél, amit azelőtt tapasztaltam. Egyik reggel látomásom volt: láttam Sai Babát, előtte a hajbókoló, fehér ruhákba öltözött tömeget. Olyan volt, mint egy színpadí jelenet. De Isten megmutatta, hogy mi rejtőzködik a kulisszák mögött: mintha elvágták volna a képet a felénél, Sai Baba mögött hatalmas lángtengert, és semmihez sem hasonlítható sötétséget láttam. És éreztem a gonoszt, éreztem tomboló, vad dühét, csalogató ármányát. És akkor már mindent értettem. Rettenetesen megijedtem! Írtam az utazási irodának, és 3 napon belül a kezemben volt a jegy ára. De a neheze csak akkor kezdődött. Mert a gonosz nem engedi el egykönnyen a lelket, akit már majdnem megkaparintott. Összeszedtem minden képet egykori gurumról, széttéptem és kidobtam a szemétbe. De az emléke egyre jobban fojtogatott. Pár hét múlva részt vettem egy 3 napos lelkigyakorlaton (Fülöp kurzus). És ott Isten megmutatta nekem, hogy ő volt a fénysugár, aki átvezetett a sötétségen, ő az Atya, aki évek óta beszélt hozzám, én mégsem ismertem fel a hangját. Amikor este hazaértem a kurzusról, nekiestem a szobámnak, és mindent, ami a múltamhoz kötött, darabokra törtem. Nem volt kegyelem: széttörtem az indiai cd-imet, a szobrokat, képeket, füstölőket, darabokra szaggattam az okkult könyveket, szimbólumokat, a féltve őrzött tarott jóskártyáimat és kristályaimat, indiai csillogó-villogó ékszereimet, ágyterítőket és mindent, ami eddig elvakított. Hosszú órákig harcoltam szellemeimmel, míg végül sikerült mindent bezsákolni. Hét nagy zsák szemét lett egykori belőlem, s mindenből, amit magamnak hittem. Ennyi volt egy élet, s ennyi a halála.
S hogy mi maradt utána? Fojtogató üresség, és füstölő szag, mely évek alatt már a lelkembe, és mindenembe beleivódott. És akkor kezdődtek az éjszakai rettegés órái. Az ördög magának követelt, és hadjáratot indított. Hetekig nem tudtam aludni. Minden éjjel 2-3 óra körül valami felébresztett, és nem engedett. Újra hallottam a hangokat, láttam a fekete árnyakat. Nemcsak éjjel, nappal is. Ott voltak a munkahelyemen, az utcán, az otthonomban. Sai Baba minden éjjel ott állt az ágyam mellett, egyre közelebb jött. Időnként fojtogatott is, kínozta a testem és lelkem. És én rettegtem. Nem tudtam, mibe kapaszkodjak. Gyökértelen lettem. Eldobtam mindent Istenért, miért hagyott mégis szenvedni? Pedig Ő velem volt akkor is. Jézus vigyázott rám, és beszélt hozzám. Azt mondta, nem szabad félnem, mert ő mindig és minden pillanatban velem van, fogja a kezem, nem hagy elveszni. Heteken át kért, hogy bízzam rá az életem, adjam át neki minden félelmem és fájdalmam, s ő elhordozza helyettem. Szeretete szívemben élt, s ez a szeretet mindennél hatalmasabb. Azt mondta, a fényéből elég egy szikra, s a sötétség elpusztul örökre. És akkor, amikor újra megbetegedtem, kialvatlan kétségbeesésemben, hánykolódó, zakatoló lélekkel, a teljes összeomlás szélén, végre megtettem azt, amit már régen kellett volna, mert éreztem, hogy egyedül nem megy. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy Sai Baba fojtogat. Nem kaptam levegőt, rettenetesen fájt a torkom, a mellkasom összeszorult. Nem tudtam megmozdulni, nem tudtam kiabálni sem. Éreztem, hogy elszáll minden erőm, képtelen voltam tovább küzdeni ellene. Feladtam mindent, és végre, annyi szerető bíztatás után, teljes szívből rábíztam az életem Jézusra. A torkom fájt még egy hétig, de lassan, finoman, elkezdett oszlani a sötétség. Lépésről lépésre megtanított rá, hogyan győzhetem le az ördög minden mesterkedését, meggyógyított újra, fokozatosan elvette félelmeimet, s visszaadta a hitem: Őbenne. Azt mondta, azért engedte mindezt megtörténni, mert meg kellett tapasztalnom a gonosz erejét. Át kellett mennem a megpróbáltatásokon, hogy méltó lehessek hozzá, méltó a bizalmára, s hogy tanúságot tegyek végtelen szeretetéről és irgalmáról szerte a világban. Azt mondta, legkedvesebb gyermeke vagyok, mert neki mindenki a legkedvesebb. És velem van azóta is. A szívemben él, s Én az ő szívében. Minden nap beszél hozzám, tanít szeretetre, megbocsátásra, és békességre. Azt kérte, tegyek róla tanúságot mindig és mindenhol: megtettem.

Bp., 2006. január 31.

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

SÖTÉT ERŐK SZOLGÁLATÁBAN

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Ron Cohen története

Csak egy szokásos nap volt. Hatodikos voltam és siettem haza az iskolából, leszálltam az iskolabuszról, átöltöztem, ittam egy korty tejet és kirohantam az ajtón. Siettem átjutni az utcán, hogy találkozhassam barátaimmal.
Jellegzetes zsidó családban nőttem fel Huntingtonban, Long Islandon. Mivel Cohenek voltunk, édesapám a rabbinikus szabályok szerint élt, sőt egy ideig még kósernek is számított. Gyermekkorom mégis messze volt a szabályostól. A Woolsey Street mögött az erdőben volt egy tisztás, ahol ástam egy gödröt és farönkökkel vettem körül, hogy le lehessen rájuk ülni. Ott szoktam várni a barátaimat.
Fiatal srác koromban nagyon sok barátom volt. Összejártunk és beszélgettünk. Ismertek engem, és én is ismertem őket. Az egyedüli probléma csak az volt, hogy barátaimnak nem volt hús-vér testük! Szellemek voltak.
Attól kezdve, hogy először jelentek meg kicsiny ragyogó formát öltött fényekként, valamivel több, mint egy év telt el, mire végre “személyekként” tudtam őket azonosítani. Nevükön szólíthattam őket, beszélhettem velük és ők is velem. Sok éven át velem maradtak. New York Cityben, amikor médium voltam, ezek a “barátaim” más emberek életéről adtak információkat.
Emlékszem, hogy reggelente, amikor felébredtem, a torkomon át gyakran elhagytam a testemet, átrepültem a lakóépületek felett, majd le a parkolóházhoz, ahol a gyerekek játszottak. Miután megnéztem, hogy mit csinálnak és milyen ruha van rajtuk, visszacsúsztam a testembe. Ezután felkeltem, felöltözködtem és csatlakoztam hozzájuk. Mindig mindent úgy találtam, ahogy előzőleg láttam.
12 éves koromban egy olyan természetfeletti élményben volt részem, amely meghatározta a jövőmet. Délután öt óra lehetett egy szép, forró, júniusi napon. Kisétáltam lakásunk bejárati ajtaján, és észrevettem, hogy kb. 7 méterre bal kezem felől egy ember áll egy domb tetején, és engem néz. Hosszú barna haja volt és erőteljes tekintete. Hosszú, fehér ruhát viselt és karjait széttárta. Emlékszem, hogy vöröslő lyukakat láttam kezein. Ösztönösen tudtam, hogy Jézus az. Nem látomás volt ez, hanem valóságos jelenés.
Mivel a hagyományokhoz erősen ragaszkodó zsidó családból származom, nem sokat tudtam Jézusról, amit pedig tudtam, az mind negatív volt. Ám abban a pillanatban két hatalmas dolog történt velem.
Először is túláradó vágyat éreztem, hogy valóságosan megtaláljam ezt az embert – nem egy vallásban, hagyományban vagy épületben, hanem, hogy megtaláljam a valódi Jézust.
A másik egy belső felismerés, kijelentés volt arról, hogy a csodák világa valóságos. Valahogy belülről tudtam, hogy annak, aki ismeri Jézust, adott a lehetőség, hogy felnyúljon a szellemvilágba, és átvegyen egy csodát az életébe!
Ez volt tizenhat éves kutatásom kezdete!

Ez az, amit kerestél

A Northport középiskolában érettségiztem, és a floridai Miami Egyetemen tanultam tovább könyvelési szakon. Az egyetem második és harmadik éve alatt belekeveredtem az asztrológiába, a numerológiába, az okkult jelenségek kutatásába, és kapcsolatba kerültem egy Edgar Cayce Alapítvány nevű csoporttal. Edgar Cayce spiritiszta médium és “szellemi közvetítő” volt, aki felső helyeken lévő gonosz szellemekkel és a sötétség erőivel volt kapcsolatban, amelyek transzba vitték, és beszéltek rajta keresztül.
Egyetemi tanulmányaim utolsó évében sok kubai telepedett le Floridában. Közöttük találkoztam a kubai santaria, vagy boszorkányság gyakorlóival, akik megtanítottak arra, miképpen irányíthatom a szellemeket úgy, hogy saját “vágyaimat” elérjem; hogy miképp gyakorolhatok kontrollt felettük. Mi is az a kontroll, vagy varázslás?
Egyszerűen az, hogy az történik, amit mi akarunk. Amikor saját akaratunkat érvényesítjük Isten, vagy mások akaratával szemben, akkor kontrollálunk. Ha ezután munkába állítjuk “barátainkat” a szellemvilágban – a démoni szellemeket -, hogy segítsenek akaratunk érvényre juttatásában – már varázsolunk.
Hamarosan ezután egy újabb természetfeletti megtapasztalásban volt részem. Amint befejeztem az egyetemet, és megkaptam könyvelésből a diplomát, egy könyveléssel foglalkozó cégnél kezdtem el dolgozni Miamiban.
Egyik nap, amint munkába mentem a belvárosban, hirtelen szivárványokat kezdtem látni az emberek feje és felső teste körül. Ezeket “aurának” hívják. Ezekben az aurákban láttam elhunyt nagyszüleiket, rokonaikat, barátaikat, munkahelyeiket, kapcsolataikat, sőt még a nevüket is, mint valami poszteren. Tudtam, hogy az okkult, pszichikai hatalom mélyebb területére tévedtem.
Később New York City-be költöztem, és egy híres számviteli cégnél kezdtem dolgozni a Madison Avenue-n, amely ingatlanadókkal és auditálással foglalkozott.
Alig néhány héttel érkezésem után megismerkedtem egy idős orosz asszonnyal, Agathával, aki híres spiritiszta volt. A következő néhány évet szeánszokkal, meditációkkal, szellemi közvetítéssel és okkult gyógyításokkal töltöttem. New York City-ben az A.R.E.-nek és a Edgar Cayce alapítványnak lettem a könyvelője, és sokat gyakoroltam az asztrológiát, numerológiát, kabalát és automatikus írást. Majd miután megismerkedtem a Rudolph Steiner szervezettel, a svájci Dornochban lévő Guertianamba utaztam egy antropozófiai nyári táborba, az okkult tudományok tanulmányozására.
Az életemben azonban hamarosan ismét változások következtek. A nyári program után New York City-be tértem vissza dolgozni. Egy őszi napon, amint a 86. utca és a Central Park West metróállomásról feljöttem, tekintetemet egy indiai ruhába öltözött ember vonta magára, aki az utca túloldalán ült egy padon. Hosszú haja feje tetején csomóba volt kötve, széles barna szakálla pedig az ölében levő nyitott tenyéren nyugodott. Úgy tűnt, mintha valamilyen béke övezné. Vagy negyven furcsa kinézetű ember vette körül pokrócokon ülve, akik zenéltek, énekeltek és ettek New York City lármás forgalmának kellős közepén.
Odasétáltam és megálltam a csoport háta mögött, hogy figyeljek. Gill Baba, vagy “Szabadság”, ahogy később nevezték, felnézett rám, és elkezdett jelbeszéddel szólni (megtudtam, hogy mindig hallgat és soha nem használja saját hangját). Ezt mondta:
– Üdvözöllek itthon, ez az amit kerestél!

Satya Sai Baba

Így jutottam el a jógához, hinduizmushoz, keleti teológiához és egy Satya Sai Baba nevű emberhez.
Mind a mai napig él egy ember Dél-Indiában, akit Satya Sai Babának hívnak. A Satya jelentése: “igazság”, a Sai-é: “anya”, a Babá-é: “apa”. Nevének jelentése tehát ez: “minden igazság anyja, apja”. Sai Baba nem állítja magáról, hogy ő Jézus, hanem, hogy az, aki elküldte Jézust a földre; vagyis azt állítja, hogy ő maga az isten! Hinduk milliói követik; amerikaiak, kanadaiak, európaiak, és ázsiaiak ezrei imádják mint istent.
Sai Babát úgy ismerik, mint a csodák emberét. Meglengeti kezeit a levegőben, és vibuti – vagyis “szent” – hamuhalmokat jelenít meg, amit a hinduk “puja”, vagyis imádat céljából kennek a homlokukra. Rákbetegségben haldokló üzletemberek élnek át csodálatos gyógyulásokat démonikus erői révén. Ettem abból a cashew mogyoróból, ami éppen akkor materializálódott kezében. A Shivarathri fesztivál alatt két vödör étellel, – az egyikben rizs volt, a másikban curry -, negyvenezer embert táplált. Gépkocsik folytatták útjukat órákig üzemanyag nélkül. Fényképek és ékszerek materializálódtak a puszta levegőből. Később felismertem, hogy ezek mind a Szent Szellem ajándékainak démonikus hamisításai voltak.

Egy szellem megszállottságában

Még mindig New York City-ben laktam, nappal teljes időben egy számviteli cég alkalmazásában dolgoztam, éjszakánként pedig meditációs- és jógagyakorlatokat és automatikus olvasásokat végeztem. Egy éjjel azonban hajnali három óra tájban valami felébresztett. Egy ember állt az ágyam lábánál hosszú vörös ruhában. Tudtam, hogy Sai Baba az. Ez sem látomás volt, hanem valóságosan megjelent; ismeretes volt róla, hogy ilyesmit gyakorol. Ujját rám szegezve ezt mondta:
– Ideje, hogy Indiába gyere és a tanítványom légy – majd eltűnt.
Engedelmesen eladtam a zongorámat, hogy repülőjegyet vehessek, a hi-fi tornyomat pedig költőpénzért bocsátottam áruba; felmondtam könyvelői állásomat és véglegesen levettem rövid hajú üzletemberi parókámat. Elrepültem Dél-Indiába, és az első hat hónapot elsősorban Sai Baba körül töltöttem. Naponkénti megjelenéseiért éltem, amit reggel és délutánonként végzett imádóinak tömegei előtt. A puttaparthi téli otthona és a Bangalore-tól délre eső whitefieldi nyári otthona közt utazott.
Miért mennek el az emberek ilyen végletekig, hogy láthassák ezeket az Avatarokat (magasságos lények isteni inkarnációi) vagy gurukat (sötétség eloszlatói), vagy a környezetünkben lehessenek? Azért, mert hiszik, hogy puszta jelenlétüktől, vagy érintésüktől bűneik elvétetnek, és megtörik az újjászületések végtelen sora, vagy ismertebb nevén a reinkarnáció.
Indiában kezdett megszállni egy “Sakti” nevű szellem. Csak évek múlva értettem meg, hogy ez egy démoni szellem volt. Más, okkult erőkkel működő magas gurukat is látogattam, majd magam is felszentelt swami lettem, és megkaptam a Swami Devatata nevet, melynek jelentése: Isten Ajándéka. “Szabadság” imádói, akiket “család” néven ismertek, “Áldj”-nak kezdtek hívni.
Hat hónap múlva Nepálba utaztam. 147 mérföldet gyalogoltam a Himaláján át egészen a tibeti határig egyetlen hosszú ruhában, egy pokróccal és néhány személyes kellékkel.
Három hónappal később visszatértem az indiai Patnába, majd onnan Delhibe. Végül visszarepültem Párizsba. Franciaországban súlyos májgyulladásom lett. Nagy nehezen eljutottam Amszterdamba, ahol három hétig lábadoztam. Kora őszre újra New Yorkban voltam. Long Islanden meglátogattam a szüleimet, majd északra utaztam egy jóga ashramba (monostor), hogy istent “megvalósítsam”! Találkozni akartam a bennem lakó istennel, hogy eggyé váljak vele, hogy ily módon istennek ismerjem el magam.
Másfél évet töltöttem ott, a hideg telet egy indiánsátorban vészelve át, a Yea God Családdal, ami a 86. utca és a Cenral Park West addigra már megnövekedett csoportja volt New Yorkból. Nagy százalékban voltunk zsidó származásúak és értelmiségiek, főiskolai és egyetemi végzettséggel, és sokan kerültünk ki sérült családokból.
Sok drámai megtapasztalásban volt részem, amíg ott tartózkodtam; órák hosszat meditáltam, beléptem a jóga transz-állapotba, és továbbra is megszállott a Skati nevű szellem.
Skati levitt délre, Long Islandre, New York City-be, majd New Englandbe, ahol másoknak is átadtam ezt a démoni szellemet, és tanítottam őket a nagy szellemi igazságokra, amiket tanultam. Ezek ilyen mély értelmű utasítások voltak, mint “Légy szabad, légy boldog.” “Távozz el a fájdalomtól.” “Engedelmeskedj mindennek. Ne állj ellen semminek.” “Nem szereted a munkahelyedet? Hagyd ott!” “Ki nem állhatod a férjedet vagy a feleségedet? Hagyd ott!” “Isten minden, és mindenütt ott van.” “A szeretet az Istenhez vezető út.”
Ezeket is tanítottam: “Az igaz és a hamis, a magas és az alacsony, a jó és a gonosz, a Krisztus és az ördög fogalmai valójában nem léteznek; ezek csak az elmékben lévő illúziók (maya). A transzcendentális meditáció segítségével ki tudunk lépni az anyagi és a szellemi valóság kettősségéből, és átélhetjük, hogy “minden egy”.

Megcsókolták a lábaimat

Emberek kezdtek körém gyűlni, és egy év után mind elindultunk keresztül az országon, kisbuszokkal és kocsikkal. Később még egy berendezett, kimustrált “fanki” buszt is beszereztünk.
Amikor elhagytuk Long Islandet, először a Delawarebeli Hockessinben álltunk meg, majd tovább mentünk Tennessee-be, onnan pedig a texasi San Antonioba, Mexico államba, majd az arizonai Tuskonba, végül pedig Mexico államba, egy Baia nevű helyre utaztunk. Minden állomáshelyen hosszú ruhában leültem egy padra egy parkban.
A keresők pedig jöttek! Aztán riporterek jelentek meg, és írtak a Szeretet Családjáról, akik eljöttek, hogy megáldják városukat.
Amikor megéheztünk, az emberek ételt hoztak, vagy a buszban főztünk magunknak. Mivel szigorúan vegetáriánusok voltunk, nem fogyasztottunk húst, halat, vagy állati eredetű termékeket. A túlsúly soha nem volt gond. Amikor elhagytam Indiát, 55kg voltam. (Valószínűleg azok a “magas” szellemi megtapasztalások, amelyekben némelyek részesültek, a súlyos alultápláltság következményeként keletkeztek.)
Mexikóból Dél-Kalifornián keresztül mentünk el Los Angelesbe, San Juan Capistranoba, Santa Cruzba, San Franciscoba, majd végül Berkeley-be. Végül Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetem területén kötöttünk ki.
Amikor leszálltam a buszról, átsétáltam a Sproul Plazara, ami a diákok, tiltakozó felvonulók, zavarkeltők és minden más furcsa figura találkozóhelye volt, és leültem egy padra – harmincöt napra.
Az emberek jöttek minden felől. A lábaimat csókolgatták, néha hanyatt is estek a szellemi erő jelenléte miatt.

Hazudsz

Határozottan emlékszem arra, ahogy a harmincnegyedik napon, délelőtt tizenegy óra tájban egy rövid, szőke hajú fiatalember fehér, rövid ujjú ingben átgyalogolt a Plaza pad előtti területén üldögélő tömegen, és hozzám jött. Egyenesen a szemembe nézett és megkérdezte:
– A szívedben van Jézus?
Mivel főleg csendben voltam, egy fiatal nő segítségével válaszoltam neki jelbeszéd útján:
– Bizonnyal a szívemben van Jézus, és Ráma is a szívemben van, és Krisna is, és te is a szívemben vagy. (Akkoriban nagy szívem volt.)
– Benned van a Szent Szellem? – kérdezte.
Annyi energia volt a testemben a meditációk következtében, hogy amint a kezemet felemeltem, egy közel méteres kék fénysugár áradt ki ujjaimból. Ezt felhasználva bizonyítékként válaszoltam:
– Bizonnyal bennem van a Szent Szellem.
Ekkor ujját rám szegezve így szólt:
– Hazudsz! Jézus nincs a szívedben, és nincs benned a Szent Szellem. Látom a tekintetedből.
Sarkon fordult és eltűnt a tömegben.

Próbáld meg a benned lévő szellemet

Négy nap múlva karavánunkkal egy New York-tól északra eső terület felé vettük az irányt. Annak a “Szabadságnak” születésnapi összejövetelére igyekeztünk, aki néhány évvel azelőtt New York City-ben ült a padon. Amikor megérkeztünk a “föld”-re (így hívták jóga közösségünket), Szabadság jött elénk, hogy fogadjon bennünket. Sok éves hallgatás után újra szólni kezdett. Megkért bennünket, hogy jöjjünk el vele a “Ten” vagy satsang terembe, ahol egy bámulatos történetet fog megosztani velünk.
Emlékezetem szerint Gill (ez volt Szabadság igazi neve) elmondta, hogy egy démoni szellem szállta meg Sai Babából, aki arra kényszerítette, hogy csonkolja meg saját testét, kárt okozzon másokban, napokon át sötétségben és elnyomás alatt üljön, majd onnan jöjjön ki, hogy Siva isten szellemét megnyilvánítsa (manifesztálja).
Két dolog történt, ami megváltoztatta gondolkodásmódját, mondta. Először is, hazugságon kapta Satya Sai Babát, “Minden Igazság Apját, Anyját”. Mégpedig egy súlyos hazugság volt, egy kormány-vízum ügyben.
Ha Isten neve “Igazság”, gondolkozott Gill, akkor hogyan hazudhat? Hol található benne hazugság?
A másik eset abból a tényből adódott, hogy ebbe a jóga ashramba nem vezették be az áramot, nem volt vízvezeték-hálózat, telefon, se semmi, ami összekötötte volna a külvilággal, kivéve egy gáztartályt, amit a fürdővíz felmelegítéséhez használtunk.
Egy napon egy baptista férfi hajtott be a “földre”, hogy kicserélje a gáztartályt, és egy szórólapot hagyott Gill küszöbén. Gill elmesélte, hogy éppen a jóga-házából jött kifelé csukott szemmel, ahogy a “szellem vezette”, amikor átesett a küszöbön, és rázuhant orral a szórólapra. Gill ezt isteni jelként értelmezte, hogy olvassa el. Felszedte tehát, bevitte magával, és elolvasta. A szórólap a János első levele negyedik részéből idézett a Bibliából:
“Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem próbáljátok meg a lelkeket, ha Istentől vannak-é, mert sok hamis próféta jött ki a világba. Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: Valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van. És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől: és az az antikrisztus lelke, amelyről hallottátok, hogy eljő, és most e világban van már.”
Gill újra elolvasta. Néhány hónapon belül kezdett visszatérni a hangja, és Jézus nevének használata által megszabadult a gonosz szellemektől. Arra biztatott, hogy próbáljam meg a bennem lévő szellemeket, ahogy ő is tette. Visszatértem egy jurtába, leültem a földre, összekulcsoltam lábaimat és kinyitottam a számat. Mivel zsidó vagyok, sohasem voltam keresztény gyülekezetben, mégis ez jött ki a számon:
– Sakti, vallod-e, hogy Jézus Úr? Sakti, vallod-e, hogy Jézus Úr?
Éreztem, hogy mint egy ping-pong labda, valami elkezd fel-le mozogni a hátgerincem táján, amiről tudtam, hogy ez a jógi kundalini szellem.
Aztán átsuhant az elmémen, hogy hívjam be Jézust a szívembe. Bár biztos voltam benne, hogy már ott volt, hiszen mindenki más is ott volt, mégis ezt mondtam:
– Jézus, jöjj a szívembe. Ha te vagy az egyedüli igaz Isten, akkor csak Téged akarlak.
Ezután azt parancsoltam:
– Sakti, vallod-e, hogy Jézus Úr? Ha nem, akkor megdorgállak Jézus nevében.
Két órán belül a Sakti szellem minden jóga-energiával együtt teljes egészében elhagyta a testemet és a lábaimon át a földbe távozott.
Amikor felkeltem, felismertem, hogy drámai módon megváltoztam. Újra az a Ronald Cohen voltam, aki sok-sok évvel azelőtt.
A gondolatok kezdtek újra visszatérni az elmémbe. Jógiként, ha csak néhány percre mozdulatlan maradtam, elmém teljesen kiüresedett. Üresség. Gondolatok nélkül.
Az érzelmeim is visszatértek. Alig néhány órával korábban csak nagyon csekély érzés, vagy érzelem volt bennem. Szó szerint csak egy üres kagyló voltam, amin keresztül a démoni szellem működött.
Ahogy kisétáltam abból a jurtából, észrevettem, hogy minden aura, pszichikai erő, minden jógi hatalom abban a pillanatban elhagyott, amikor a démoni szellem eltávozott.
A többieknek is elmondtam, hogy mi történt velem, és megtudtam, hogy sokuknak hasonló tapasztalataik voltak. Három nappal később úgy éreztük, hogy el kell hagynunk a közösséget a hindu istenek képei, a nekik történő tömjénezések, a szobrok és az okkult könyvek miatt.

Segítségre szorulunk

A Long Island-beli Huntingtonba utaztunk, egy parkba, ahol egy “ragyogó” ötletem támadt:
– Menjünk Virginia Beach-be és látogassuk meg az Edgar Cayce Alapítványt. Ő ugyanis sok könyvet írt a Krisztus tudatról, a Jelenések könyvének hét szellemi gyülekezetéről, amely az indiai csakráknak felelt meg (szellemi energia helyei), és még sok más hasonló dologról! Ekkor még nem tudtam, hogy Edgar Cayce maga is médium volt, aki démoni szellemekkel állt kapcsolatban.
Egy csütörtök reggel érkeztünk Virginia Beach-be, és még most sem értem, ami ezután történt. Az Edgar Cayce épület közvetlenül a fő autópálya mentén helyezkedik el az óceán partján, Virginia Beach-ben. Fel-le hajtottunk az úton, de nem találtuk. Valahogy a 700-asok klubja nevű keresztény televíziós hálózat épületének parkolójában találtuk magunkat, több mérfölddel arrébb.
Én semmit sem tudtam erről a szervezetről, de néhányan már hallottak róla, így hát mindnyájan bevonultunk. Én hosszú fehér ruhámat viseltem, a nők indiai száriban, a férfiak indiai pizsamában voltak.
A 700-as klub tagjai beszélgettek és imádkoztak velünk, és elirányítottak John Giminez Kőszikla Gyülekezetébe, egy esti összejövetelre.
Aznap délután egy McDnald’s-ban egy fishburgerrel megtörtem több éves vegetarianizmusomat. Komolyan vettük, hogy most már Jézus az Őr!
Csodálatos volt az az esti istentisztelet. Több mint ezren imádták együtt az Urat természetfölötti nyelveken, amit Isten adott, és gyógyulásokért imádkoztak. A legtöbben előrementünk imát kérni, amikor erre lehetőség nyílt. Giminez pásztor egyetlen pillantást vetett ránk és megállapította, hogy szükséges azonnal bemerítkeznünk. Ez jónak látszott, úgyhogy a férfiakat elvezették az egyik oldalra, a nőket a másikra és útmutatásokat adtak a bemerítkezésről.
Hosszú kék ruhákat adtak ránk. Teljesen otthon éreztem magam. Levettem hosszú fehér ruhámat és felöltöttem a kéket. Arra következtettem ebből, hogy a kereszténység csak színváltás.
Az egész gyülekezet ottmaradt, hogy végignézze, ami történik. Én voltam a sorban az utolsó, körülbelül a huszonötödik. Az előttem állók egyenként alámerültek, majd új, mennyei, szellemi nyelven énekelve és szólva, kezüket az ég felé emelve jöttek fel a vízből.
Végre rám került a sor. A vének megkérdezték, hogy akarok-e betöltekezni s Szellemmel. Igennel válaszoltam. Ekkor a vízbe merítettek. Amikor feljöttem, valami felülről a fejem tetejéről fogva átjárta az egész testemet. Tudtam, hogy ez a Szent Szellem volt. Kezeim fellendültek a magasba és azonnal új nyelven kezdtem énekelni, ahogy előtte sose tanultam. A bemerítkezéssel járó megtapasztalás olyan erőteljes volt, hogy szó szerint kiemelkedtem a vízből. A véneknek kellett utánam nyúlniuk, hogy vállaimat megragadva visszahúzzanak.
Emlékeztek még, hogy hová ment a démoni szellem? A földbe. A Szent Szellem pedig felülről jön.
Felsétáltam az emelvényre, ahol a többiek nyelveken szóltak, énekeltek és imádkoztak. A zongorához mentem, és nekidőlve imádkoztam imanyelvemen. Ahogy körülnéztem, meglepő volt látni a Szent Szellemet az auditóriumban jelenlévő emberek szemében. Jobbról balra mindenkit végigpásztáztam, majd megfordultam, és észrevettem egy párt a csoportunkból, akikkel együtt jöttünk a busszal, és akik hallani sem akartak erről a “Jézus dologról”. (Egy zsidó nő egy héttel később vált el tőlünk, hogy visszamenjen Indiába). Az ő szemükben ismertem fel egy másik szellemet – egy sötét szellemet. Az egész teremben csak egynéhányan voltak mások. Ekkor visszaemlékeztem arra a fiatalemberre Berkeley-ben, Kaliforniában, aki három héttel azelőtt rám szegezte ujját és kijelentette:
– Hazudsz. Jézus nincs a szívedben, és nincs benned a Szent Szellem. Látom a szemedből.
1967. júliusának ezen éjszakája óta az Úrral való életem a teljesség és a gyógyulás útja volt mindazokból a rontásokból, amit az okkultizmus okozott bennem gyermekkorom óta. Még évekbe került, mire megértettem, mennyire sérült voltam. Állandóan menekülni próbáltam a múlt sebei elől.
Most már tudom, hogy egyedül Istenben találok elfogadást, feltétel nélküli szeretetet, teljességet és életcélt.

A valódi

Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet felismerni, hogy egy csoda vagy gyógyulás valódi, Istentől jövő-e, vagy pedig utánzás. A démonikus gyógyítások alábbi jeleinek voltam tanúja:
1. A csodát kísérő légkör nyomott és feszült, sőt egyenesen félelmetes is lehet. A démonikus gyógyulások gyakran sötét környezetben történnek, például egy szeánszon.
2. A gyógyulás miatti dicsőséget nem Istennek, vagy Jézusnak adják, hanem annak, akin keresztül bekövetkezett. Ez a személy “felfuvalkodik”, mintha ő lenne Isten. Ez teljesen más egy Messiásban hívő esetében, aki Jézus nevét hívja segítségül, és a csodáért minden dicsőséget Neki ad!
3. Rendkívüli megkötözöttség áldozataivá válnak a démonikus csodák résztvevői. Testükben meggyógyulhatnak, de lelkükben beteggé és megkötözötté válnak. Tudok emberekről, akik félnek elhagyni Indiát, vagy a gurujuk jelenlétét, nehogy visszajöjjön a betegségük.
4. Az okkultizmusban való bármilyen részvétel kiszolgáltatja az embert a lelki gyötrelemnek, az állandó depressziónak és betegségnek, az elmebetegségnek és az elszegényedésnek. Ha ezt nem törik meg, akkor ez a gyötrés a következő nemzedékre is átszállhat. Személyes meggyőződésem, hogy sokan azért lenyomottak, betegek és aggodalmaskodók, mert szüleik vagy nagyszüleik valamilyen okkult dolgot gyakoroltak (Mózes 5. Könyve 5. rész 9. vers).
A Talmudban három úgynevezett “messiási csoda” van, amit csak a Messiás és igaz követői lesznek képesek bemutatni. A kultuszokban és a New Age-ben eltöltött éveim során egyszer sem hallottam róla, hogy ezeket a csodákat démonikusan utánozták volna.
Az első a lepra meggyógyítása. Minden leprás ellenére, akik India falvaiban mind ez ideig élnek, ismeretem szerint egyetlen egyet sem gyógyítottak meg a guruk, sámánok, vagy okkultisták.
A másik a vakon született személy meggyógyítása, aki nem később vakult meg betegség vagy baleset következtében. Ezért bolydultak úgy fel a farizeusok, amikor Jézus meggyógyította a férfit, aki születésétől fogva vak volt. Ennek a csodának az elismerése annak a beismerését jelentette, hogy Jézus a Messiás!
A harmadik fajta messiási csoda a süket és néma szellem kiűzése egy személyből, és annak meggyógyítása. A farizeusok is gyakorolták a szabadító szolgálatot, de ehhez meg kellett kérdezniük a démontól, hogy hívják. Egy süket és néma ember nem tudott válaszolni, hogy azonosítsák a démont.
Jézus mindhárom messiási csodát bemutatta az írások szerint, és követői által ugyanezeket cselekszi ma is.
A Jézus nevében végzett szolgálatom során magam is sok csodás gyógyulást tapasztaltam. Láttam, amint daganatok zsugorodnak össze, majd tűnnek el; dobhártya nélküli emberek pillanat alatt visszanyerik hallóképességüket, és láttam ideg- és fülpusztulással járó betegségből (Boyles betegség) való gyógyulást is. Tanúja voltam daganatok, izületi gyulladások, izületi betegségek, a háton, a lábakon és lábfejen megsérült idegek, csigolya rendellenességek, porckorong problémák, megnyomorodással járó betegségek, deformitások, verruca vulgaris (közönséges szemölcs), lupusz, és elmebetegségek gyógyulásának.
Sztoikus, hanyatló, kereső állapotomból kiragadott az Úr, és mindent helyreállított. Szabad vagyok arra, hogy szeressek, hogy kifejezzem az érzelmeimet, és hogy betöltsem életem értelmét.

Sid Roth kommentárja

Ronhoz és más zsidó emberekhez hasonlóan én is a New Age útvesztőjében vándoroltam. Egy napon egy, a Bibliában hívő ember ezt mondta:
– Tudod Sid, Isten elítéli az okkultizmusban való részvételedet.
Megmutatta nekem a Tórából a Mózes 5. könyve 18. rész 10-12. verset.

“Ne találtassék te közötted, aki az ő fiát vagy leányát a tűzön (gyermekáldozat), se jövendőmondó, se igéző, se jegymagyarázó (asztrológia), se varázsló, se bűbájos (mágikusan megigéz, elbűvöl, elvarázsol), se ördöngősöktől tudakozó (médium, channeling, ouiga táblák), se titok-fejtő (spiritiszta, transzcendentális meditáció, Silva féle agykontroll, Edgar Cayce), se halottidéző. Mert mind utálja az Úr, aki ezeket míveli ó, és az ilyen utálatosságokért űzi ki őket az Úr, a te Istened te előled.”

Sok okkult ember hiszi magáról, hogy reinkarnálódott (meghalt és más testében visszajött). Néhányuk hipnózis állapotában beszámolt előző életeiről és olyan helyekről, ahol soha nem is járt. Hogyan lehetséges ez? A Biblia azt tanítja, hogy “…elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután az ítélet…” (Zsidókhoz írt levél 9. rész 27. vers). Ez a reinkarnáció minden lehetőségét kizárja. Ezért a régi életekről beszámoló emberek “familiáris” (ismerős) szellemek csatornái. Ezek a familiáris szellemek évezredek óta köztünk vannak.
A nővérem, aki értelmes, összeszedett általános iskolai tanárnő, szintén megsértette a Mózes 5. könyve 18-at, és megnyitotta magát a démoni behatásnak. Évek múlva részt vett egy szabadító összejövetelen. Amint az összejövetel vezetője imádkozott, hogy a démonok kezdjenek el megnyilvánulni, hogy ki lehessen őket űzni, köhécseléseket és sikoltásokat hallott a helyiség különböző részeiből. A sikolyok egyre erősödtek. Nem emberi hangnak tűntek. A nővérem nem résztvevőként, hanem megfigyelőként volt ott. Ő így írja le, hogy mit tapasztalt:
“Megrémültem és szerettem volna elmenni. Odafordultam a férjemhez (aki egy zsidó könyvelő), hogy menjünk haza, de nem jött ki hallható hang a számon. A nyelvem nem tudott nyugalomban maradni, hanem össze-vissza csavarodott a számban. Aztán lenéztem a kezeimre, és mindkettő ökölbe volt szorulva. Nem tudtam kinyitni őket. A körmeim a tenyerembe mélyedtek. Meg voltam bénulva! A félelem elviselhetetlenné vált. Sírni kezdtem.
Aztán egy férfi lépett hozzám és így szólt: “Nevezd meg a démonodat!” Nem tudtam, hogy miről beszél. Hát nem látja, hogy lebénultam? Amikor nem válaszoltam, tovább ment. Majd egy hölgy lépett hozzám és ugyanazt mondta: “Nevezd meg a démonodat!” Azt vettem észre, hogy szavak kezdtek kijönni a számból: “félelem démona.” Parancsolt neki, hogy távozzon. Ökleim azonnal elengedtek, és már tudtam beszélni. Tudtam, hogy a szellemvilág valóságos. Azon az estén megszabadultam a félelemtől, ami egész életem során gyötört. Szabad voltam.”
A nővérem férjével és három fiával együtt ma messiási zsidók. Örülök neki, hogy nem szükséges mindenkinek megtapasztalnia a sötétség láthatatlan világát ahhoz, hogy megtalálja az Urat. Az Ördög valóságos. Az egyedüli védelem pedig Jézus Krisztus a zsidó Messiás.

http://www.istentisztelet.hu

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

Otthagytak meghalni – dr. Nasir Siddiki története

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Csípős, friss őszi nap volt Kanadában, amikor kiléptem lakásom ajtaján, és becsusszantam fehér Mercédeszem kormánykereke mögé. Amíg a motor felbőgve életre kelt, vártam, hogy betöltsön a siker borzongató érzése, de csak egy olyan csontig hatoló fáradtságot éreztem, amely már a depresszió határát súrolta. Valószínűleg kimerültség, gondoltam, ahogy elhajtottam Torontó város sziluettje mellett anélkül, hogy figyelemre méltattam volna.

34 évesen közeljártam ahhoz, hogy megszerezzem az első milliómat, de a sikert soha nem adják ingyen. Az utóbbi két évben napi 18 órát dolgoztam heti hét nap. Mit számított, hogy feláldoztam alvást, pihenést és tisztességes étkezést, hogy elérjem céljaim? Fiatal voltam és egészséges. Ki tudja, talán korán nyugdíjba vonulok egy nap, és bepótolom az alvást egy klubfotelben egy egzotikus tengerparton. De most még tartanom kellett a lendületet.

Legalább a mai nap ígért egynéhány pihentető órát. Minthogy Hálaadás Napja volt Kanadában, vendégségbe voltam hivatalos egyik munkatársam, Anita otthonába. Mikor megérkeztem, az asztal már roskadozott az ételektől, és a házi készítésű ételek elfogyasztása után leültem a kanapéra, hogy elbeszélgessek Anita édesanyjával.

Sajnos, a beszélgetés nem tartott sokáig. Elaludtam egy mondat kellős közepén, és egy idő múlva zavartan ébredtem. Hát nem ilyen első benyomást akartam kelteni! S ami még rosszabb, egy kiütés keletkezett a nyakamon, ami rettenetesen viszketett. Útban hazafelé megálltam az East York-i Általános Kórháznál.

„Reggelre rendbe jön” – mondta az orvos és krémet és Tylenolt adott. Otthon ágyba bújtam, és kimerült álomba zuhantam.

A hálószobám fekete és szürke árnyak borították, amikor éjjel égető fájdalommal a nyakamban felébredtem. Elbotorkáltam a fürdőszobába, és megláttam, hogy a kiütés egy centis hólyagokká fejlődött. A világom – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – kibillent egyensúlyából. Reszketve ébredtem fel a hideg, köves padlón, felfelé a mosdókagyló aljára nézve. Elájultam!

Még ebben az elterült helyzetemben is szédülési hullámok öntöttek el. A mosdókagylóba kapaszkodva felhúztam magam és lábra álltam. De mielőtt egy lépést tehettem volna, megint minden elsötétült. Amikor visszanyertem az eszméletemet, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Visszamásztam az ágyba.

Biztos voltam abban, hogy lehetetlen ennyire rosszul lenni és életben maradni, ezért ügyetlenül tollat és papírt kerestem az éjjeliszekrényen. Félelemtől remegő kézzel megírtam a végrendeletem.

Meghaltam, hogy éljek

Elég hihetetlen módon, mikor az első fénysugarak bekukucskáltak az ablakon, még mindig lélegeztem. Összeszedtem annyi erőt, hogy felhívjam Anitát, és segítséget kérjek – és elájultam telefonálás közben. Ahogy autóval a Torontói Általános Kórház sürgősségi osztályára vitt, az autóút minden zökkenőjénél üvöltöttem a fájdalomtól.

„Övsömöre van,” – magyarázta az orvos – „a legrosszabb eset, amit valaha is láttam. Felvesszük a kórházba.”

Az övsömört, magyarázta, ugyanaz a vírus okozza, mint a bárányhimlőt. Ha valakinek gyermekkori bárányhimlője volt, a vírus megtelepedhet az ideggyökerek mellett. Évek múltán, ha a személy immunrendszere károsodik, kiütésekben és hólyagokban kitör, az idegeket is érintve. Az állapotra nincs gyógymód, és csak tünetileg lehet kezelni. A szövődmények között lehet súlyos hegesedés, hallás- és látásvesztés, bakteriális bőrfertőzések, arcbénulás, izomgyengeség és hosszantartó idegfájdalom, amelyet még egy enyhe szellő is kiválthat.

Irgalmasan, egy hatalmas fájdalomcsillapító injekciót adott.

Nem maradt küzdelem

Másnap reggel egy steril szobában ébredtem a kórház nyolcadik emeletén, a bőröm úgy égett, mintha valaki benzinbe mártott volna, és gyufát gyújtott volna. Úgy éreztem, teljesen elégek. Összeszedve minden erőm a szörnyű fájdalom ellenére, araszolgatva eljutottam a fürdőszobához és elborzadva bámultam a tükörképemet a tükörben. Fejem, arcom, nyakam és hátam jobb oldalát körülbelül két centiméter átmérőjű hólyagok borították. Nem volt emberi arcom. A gyomrom összerándult a látványtól és visszavánszorogtam az ágyhoz.

Megérkezett az orvosom és elképedve nézett rám. „A hólyagok olyan gyorsan terjednek, hogy szó szerint figyelhetem, ahogy nőnek” – mondta. „A szervezete nem küzd.”

Másnap reggel az övsömör mellett tetőtől talpig bárányhimlős lettem. Szigorúan elkülönítettek. Aznap este a lázam felszökött 42 fokra – ami elég forró ahhoz, hogy agyamból maradandóan „rántottát csináljon”.

Napokon át egyre csak romlott az állapotom. Idegvégződéseim annyira begyulladtak, hogy ha egy hajszál átsodródott a bőrömön, attól áramütésszerű tűzhullámok fodrozódtak végig a testemen. A jobb fülemen felrobbantak a hólyagok, lefelé terjedve, míg el nem ért a vállamig. Arcom olyan ráncos lett, mint egy öregemberé és az ápolónők azt hitték, Anita apja vagyok. 75 évesnek látszottam. A hét végére állapotomat kritikusnak minősítették.

Utolsó reményem

Az életben bátor, magabiztos voltam, aki vállalja a kockázatot. De most, amikor a halállal kellett szembenéznem, meg voltam rémülve. Fogalmam sem volt, mi várhat rám a másik oldalon. Mohamedánnak neveltek Londonban, Angliában, és úgy tudtam, Allah nem olyan isten, aki gyógyít.

Az egyetlen reményem az orvostudomány volt.

Végül már olyan közel jártam a halálhoz, hogy az orvosok nem tudták, hogy hallom őket, amikor vizsgáltak. „Az immunrendszere egyszerűen nem működik” – mondta az egyik.

„Haldoklik” – erősítette meg a másik. „Az immunrendszerét bizonyára az AIDS tette tönkre.”

Nincs AIDS-em! Kiáltani akartam, de nem tudtam megformálni a szavakat. És akkor eljutott a tudatomig. Azt mondta, haldoklom!

Az orvosok csendesen beszéltek Anitával. “Pár órán belül halott lesz” – mondták. „Ha valami csoda révén életben marad, valószínűleg vak lesz a jobb szemére, süket a jobb fülére, bénult a jobb oldalára és súlyos agykárosodása lehet a magas láztól.”

Aztán elmentek.
Itt hagytak meghalni!
Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló ember, aki már harmadszor merül alá. Összeszedve erőmet, elsuttogtam egy imát. „Isten, ha valóságos vagy, ne hagyj meghalni!”

Az Ő jelenlétében

Az éjszaka legsötétebb órájában felébredtem és egy férfit láttam az ágyam lábánál. Fénysugarak áradtak belőle, ami lehetővé tette, hogy lássam a körvonalát. Arcát nem láttam, az túlságosan ragyogó volt. Nem kellett, hogy bárki is mondja nekem, tudtam, hogy Jézus az.

A Korán említi Jézust; a mohamedánok hiszik, hogy létezett, nem mint Isten fia, hanem mint egy jó ember és egy próféta. Tudtam, hogy ez itt nem Mohamed, tudtam, hogy nem Allah, Jézus volt a szobámban. Félelem nem volt, csak békesség.
„Miért jönnél el egy mohamedánhoz, amikor mindenki más itt hagyott meghalni?” -tűnődtem.

Szavak nélkül szólt hozzám. „Én Vagyok a Keresztények Istene. Én Vagyok Ábrahám, Izsák és Jákób Istene.”
Ez volt minden, amit mondott. Nem említette a betegségemet. Nem említette közelgő halálomat. Amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen eltűnt.

Másnap reggel ugyanaz a két orvos jött, hogy megvizsgáljon.”Megállt a hólyagok növekedése!”
„Nem tudjuk, mi történt, de az övsömör vírus engedett.”
A rákövetkező nap, még mindig fájdalmakkal és hólyagokkal borítva kiengedtek a kórházból egy bőröndnyi gyógyszerrel. “Ne menjen el hazulról!”- figyelmeztetett az orvos. “Hónapokba telik, mire elmúlnak a hólyagok, és amikor elmúlnak, fehér bőrfoltok és hegesedések maradnak vissza. A fájdalom évekig tarthat.”

Kilépve a reggeli napon, úgy néztem ki, mint egy leprás és az Elefántember keresztezése. Amikor az emberek megláttak, átmentek az utca másik oldalára. Azonban az elmém nem a bőrömön járt; a gondolataim Jézuson voltak. Afelől nem volt kétség az elmémben, hogy Jézus jelenléte a szobámban megállította az övsömör vírust. Bármi is legyen Jézus, megértettem, hogy az Ő jelenlétében csodák történtek.
Ez a tény egy emésztő kérdést hagyott bennem: Jézus Isten Fia, ahogy a Keresztények állítják, vagy csak egy próféta, ahogy nekem tanították?

Otthon, aznap este, a gyógyszerek ellenére a fájdalom és a viszketés olyan erős volt, hogy majdnem le kellett kötnöm a kezemet. Ennek ellenére nyugtalan álomba merültem, és Jézusról gondolkodtam.

Élni tanultam

Másnap reggel, 1987. október 23-án korán ébredtem és bekapcsoltam a televíziót. A csatornákat váltogatva ledermedtem, amikor a következő szavakat láttam a képernyőn: Jézus Isten Fia?

Feszülten figyeltem, ahogy két férfi az egész műsort ennek a témának megvitatásával töltötte – minden kérdésemet megválaszolták. Mielőtt véget ért volna a műsor, az egyik férfi bevezette a televíziónézőket egy imába. Testem lángolt a fájdalomtól, de letérdeltem a nappali padlójára. Könnyek patakzottak az arcomon, ahogy elismételtem az imát és behívtam Jézust a szívembe.

Azonnal mohó szellemi éhség támadt bensőmben. Még többet kellett tudnom Jézusról. Orvosom utasításai ellenére másnap elmentem és vettem egy Bibliát. Először Máté, Márk, Lukács és János könyvét olvastam el. Még mindig kiéhezetten, elkezdtem a Teremtés Könyvét olvasni, és végigolvastam a Bibliát álmatlan éjszakáimon.

Ezenközben Anita hozott nekem könyveket és az Evangéliumot magyarázó tanító kazettákat. Faltam őket, miközben tovább tanulmányoztam Isten Igéjét. Ahogy elkezdett nőni bennem a hit megértése, előhalásztam egy képet arról, hogyan is néztem ki az övsömör előtt. Imádkoztam és kértem Istent, hogy cselekedje azt, hogy megint úgy nézzek ki.

Nem tudtam, hogy Anita már elimádkozta ugyanazt az imát, de ő azt kérte Istentől, hogy egy kevés hegesedés maradjon a mellkasomon. „Különben soha senki nem fogja elhinni, hogy ez megtörtént veled” – mondta nekem később.

Jézus, a Gyógyítóm

Egy héttel az után, hogy elbocsátottak a kórházból, arra ébredtem, hogy a párnám tele volt hólyaggal. Biztos lekarmoltam álmomban, gondoltam. Kimásztam az ágyból és beálltam a zuhany alá. Ami a párnámon kezdődött, a zuhany alatt ért véget: Minden egyes hólyag leesett a testemről!
Ahelyett, hogy fehér foltok és hegesedett szövet borított volna, bőröm egyszerűen piros volt és nyers. Lassan begyógyult, visszatérve az övsömör előtti állapotomra. Amikor ez megtörtént, nemcsak emberi kinézetem volt, hanem pontosan úgy néztem ki, mint mielőtt megbetegedtem, kivéve azokat a hegesedéseket, amelyeket még mindig viselek a mellkasomon.

Az orvos egyetlen szörnyű előrejelzése sem vált valóra. Látásom 20/20 volt. Hallásom normális volt. Beszédem ép volt. Nem szenvedtem agykárosodást.

Gyógyulásom csodálatos, gyors és teljes volt. Sohasem szenvedtem hosszadalmas fájdalomtól, vagy másmilyen szövődménytől. Nemcsak hogy enyém volt a legrosszabb övsömör eset, amivel valaha is felvettek valakit a Torontói Általános Kórházba, hanem enyém volt a legcsodálatosabb gyógyulás is.

Jézus, a keresztények Istene, megjelent egy haldokló mohamedán kórházi szobájában és meggyógyított engem. De nem ez volt a legnagyszerűbb csoda, amit végrehajtott. Az az átalakulás, ami a szívemben történt, még drámaibb volt, mint az, amely a testemben történt.

A Nagy Helycsere

Azon a napon, amikor újra dolgozni kezdtem, a reggeli hideg felhőket formált a leheletemből, ahogy kiléptem a lakásomból. Belélegeztem a friss eső és a hulló levelek illatát. Léptem ruganyos volt és oly örömteli, hogy kedvem leltem a reggel szépségében, örvendeztem, ahogy a szellő gyengéden arcomhoz ért. Más ember voltam. Becsusszantam a Mercédeszem kormánykereke mögé és tudtam, hogy teljes elképzelésem a sikerről megváltozott. Szívem égető vágya az volt, hogy megismerjem Jézust, hogy közösségben legyek Vele és szolgáljam Őt.

Jézus által és nem a mohamedánok istene által csodálatos módon meggyógyultam, és örökké hálás leszek. Allah félelmet nevel mindazokba, akik szolgálják őt. Ő nem kínál szeretetet, nem ad kegyelmet. Nincs szó a szeretetre vagy a kegyelemre a Koránban. Nem léteznek. Tulajdonképpen az egyetlen út a mennybe az, hogy meghalj Allahért.

Ugyanakkor a Biblia azt mondja, az iga gyönyörűséges és a teher könnyű azoknak, akik Jézust szolgálják. Félelem helyett Ő hitet kínál. Gyűlölet helyett szeretetet kínál, törvénykezés helyett megbocsátást. Kapcsolatot kínál vallás helyett. Jézus szenvedett az emberiségért; Ő meghalt értünk.

Amikor behívtam Jézust a szívembe, Ő megelevenítette szellememet életének leheletével. Elvette minden bánatomat és elhordozta fájdalmaimat. Lemosta bűnömet és megtisztított a Kereszten kiontott Vérével. Újjáteremtett engem.

Ezért ma már nem dolgozom abban az üzletben, amely milliókat hozhatott volna nekem. Ehelyett, mint Jézus, Atyám dolgában tevékenykedem. Járom a világot és megosztom a jó hírt, hogy Isten úgy szerette a világot, hogy elküldte Jézust, hogy … meggyógyítson egy haldokló mohamedánt. Azt akarom, hogy az emberek mindenhol megtudják, hogy amit értem megtett, megteszi bárkiért.

Azt akarom, hogy tudják, hogy a csodák mára szólnak.
De a legeslegnagyobb csoda – az örökkévalóságra szól.

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

MÉLYSÉGEK ÉS MAGASSÁGOK

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Kamaszkorom kezdetén (13 éves voltam) meghalt az édesapám. Nem volt igazán jónak mondható a kapcsolatunk, engem mégis megviselt, és elég volt ahhoz, hogy nagy erővel el kezdjek lecsúszni a lejtőn.

A legnagyobb mélységekig “sikerült” jutnom. Egy nálam jóval idősebb sráccal megismerkedtem, azt hittem, ez a kapcsolat mindent feledtetni fog velem, és meghozza a számomra a várva várt boldogságot. Boldognak éreztem magam, mert nagyon szerelmes voltam. Azt hittem az az érzés sosem múlik el. Süket, és vak voltam. Nem hallottam meg az édesanyám óvó, intő szavait. Az iskolát kerültem a rossz társaságom miatt. 14,5 évesen terhes lettem. Abortusz lett a vége. Ezt már a gyámügy sem nézte tovább jó szemmel, és intézetbe kerültem. Gyűlöltem az édesanyámat ezért. A legdurvább, legcsúnyább szavakat vagdostam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy szándékosan tönkre akarja tenni az életemet. Az intézet sem volt megoldás. 4 hónapon keresztül szökdöstem az intézetből a barátomhoz, akibe szerelmes voltam. A négy havi ingázást megunta az intézet, és az anyukám is, ezért kivett onnan. Ezek után odaköltöztem a sráchoz, akivel jónak mondható volt a kapcsolatunk, attól eltekintve, hogy állandóan megcsalt. Mivel nagyon szerelmes voltam belé, ezért szemet hunytam a megcsalások fölött. 15,5 évesen újra teherbe estem. Azt hittem, ha megtartom a babát, akkor a kapcsolatunk is rendeződni fog, hűséges lesz hozzám. Ő azonban folytatta a kicsapongásait, én viszont egyre sűrűbben szóvá tettem neki. Ezért elcsattantak az első pofonok, majd öklösök a részéről. Végül már a végsőkig is elment. Hat hónapos terhesen kórházba kerültem, mert úgy megvert. Innen nem volt visszaút, féltem, rettegtem tőle. Próbáltam többször elhagyni, de mindig sikertelenek voltak a kísérleteim. A családomat sem kímélte. 1997-ben megszületett a fiam. Mindenért őt okoltam azzal az indokkal, ha ő nem lenne, nem kötődne hozzám az apja hozzám ennyire, és én már rég szabad lennék. Amikor az “élettársam” megvert, én a fiamon vezettem le a feszültségemet.
1999. januárjában anyaotthonba menekültem a fiammal, de három hónap után el kellett hagynunk. Ekkorra már két öngyilkossági kísérleten túl voltam. Az anyaságra, gyermeknevelésre alkalmatlannak talált a gyámügy, ezért a fiam az édesanyámhoz került. Engem az élettársam keresett, üldözött, ezért én már nem mehettem vissza a családomhoz. Csavargó életet éltem és a harmadik öngyilkossági kísérletemet is megtettem. Ezután a pszichiátriára kerültem, ahol megismerkedtem egy drogos fiúval.

A pszichiátriáról már egy párként mentünk “haza” ezzel a sráccal. Munkahelyem nem volt, ezért lopásokból tartottam fenn magunkat. A barátom a fizetését heroinra költötte. 1999 augusztusában volt a teljes napfogyatkozás, amit én úgy ünnepeltem meg, hogy életem első heroin adagját beadtam magamnak. Ettől kezdve nem volt megállás. Egyik napról a másikra éltünk, az utolsó fillérünket is drogra költöttük. Ez együtt járt a még több lopással, és már nemcsak boltokból loptam, hanem zsebeltem mindenkit mindenhol, csakhogy pénzem legyen az anyagra. Ha néha elmentem a fiamat meglátogatni, akkor úgy jöttem el a családomtól, hogy mindig elloptam tőlük valamit. (A látogatások lényege mindig ez volt.) A rendőrség is egyre többször kapott el, ezért az aktám elég szépen hízott. Lopás, rablás, bíróság, felfüggesztett börtön, pénzbírság. Nem volt megállás. Egyre és egyre nagyobb dózisú anyag kellett, hogy jól érezzem magam. Annyira a hatása alatt voltam, hogy gátlástalanul bárhol belőttem magam, nyilvános wc-ben, Mc Donald’s-ban, metró aluljárókban.

Időközben fiam apja börtönbe került, a drogos barátommal megszakadt a kapcsolatom, ezért hazaköltöztem a családomhoz. Nem mertem tovább lopni, mert féltem, hogy a sok rendőrségi ügyem után most már komoly ítéletre számíthatok. Borzalmasan éreztem magam otthon, állandó elvonási tüneteim voltak, beteg voltam, enni sem akartam. Hiába laktam otthon, a fiammal nem foglalkoztam semmit. Ha néha pénzhez tudtam jutni, az csak úgy volt lehetséges, hogy amikor édesanyám dolgozott, akkor én minden eladhatónak vélt dolgot összeszedtem, és eladtam fillérekért, hogy anyaghoz jussak. Otthon akkor telt be a pohár, amikor a vadonatúj bojlert eladtam. Édesanyám a rendőrséggel fenyegetőzött. Sírtam, könyörögtem, hogy ne tegye, és ki tudja hányadjára megígértem neki, hogy leszokok a drogról. Gyógyszereket vettem, hogy majd azzal lassan, fokozatosan leszokok otthon egyedül. Depressziós, agresszív lettem. Sokszor az őrület határán voltam. Rengeteget gondoltam a halára, hogy még az is jobb a szenvedéseimnél.
Egyszer felkeresett egy régi ismerősöm “csak úgy”. Beszélgettünk, és kiderült, hogy az egyik legsötétebb ember, akit valaha ismertem. A mottója ez volt: “pénz, drogok, kurvák”. Mondanom sem kell, fantáziám egyből beindult. Felajánlottam neki magam heroinért cserébe. Nem kellett sokat győzködnöm. Még aznap megkaptam az adagomat, este pedig már mentem “dolgozni” az utcára. Anyám egy darabig nem tudta, hogy mit csinálok, de egy idő után rájött, amikor jóformán csak aludni, meg fürödni jártam haza. Furcsa ilyet mondani, de jól éreztem magam. Természetes dolognak vettem, hogy egy férfi és egy nő lefekszik egymással, mindegy hogy nem ismerik egymást. A lényeg a napi adagon volt. Bármire képes lettem volna érte. A prostitúció számomra egy volt sok megélhetési mód közül. A régi ismerősöm lebukott és börtönbe került. Az utcán csak úgy maradhattam, ha “hivatásos futtatót” választok magamnak. Muszáj voltam ezt tenni, ha drogot akartam. Csakhogy ő nem adott nekem semmit a tevékenykedésemért cserébe. Volt, hogy reggeltől késő estig róttam az út szélét, fillérekért adtam magam oda, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb alakoknak, mire odakerültem, hogy leadtam a pénzt “a védelemért”, az “úthasználatáért” meg a futtatónak “járó” jussát, nekem szinte semmi sem maradt. Jött az elvonás. Az a gyötrő kín, amikor gyógyíthatatlan betegnek érzi magát az ember. Ez az állapot egyre gyakoribb lett. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Meg akartam halni. Most már komolyan. 176 cm magas voltam, hozzá 40 kilóval. A testem elhasználva, mint egy papír zsebkendő, a lelkem kiégve. 20-21 éves voltam, de 35-nek is kinéztem. A mai napig beleborzongok, ha visszagondolok az akkori énemre. Így álltam egy gyerekkel a hátam mögött, mindenféle jövőkép nélkül.

Akkor történt valami. Életemben először könyörögtem Istenhez, ha Ő tényleg van, akkor most jöjjön, és segítsen nekem, emeljen ki engem ebből az óriási gödörből. Most, vagy soha. Könyörögtem, de nem hittem benne.
Űztem tovább az “ősi mesterséget”, benne voltam az ördögi körben. Egyik este úgy feküdtem le, hogy másnap megveszem az utolsó adagomat és utána leállok végleg. Húsvét előtt pár nappal voltunk. Nekem akkor egy arab férfi volt a drogellátóm. Felhívtam, hogy tudnánk-e találkozni. Azt felelte, nem “dolgozik” és nincs is nála semmi. Volt nekik egy ünnepük, amit úgy hívtak: ramadan. Ez alatt az ünnep alatt nem adtak-vettek anyagot az országban. Kész voltam, az ő hülye ünnepe miatt kell nekem majd egy hétig szenvednem? Nem akartam elhinni.

Más vonalon nem tudtam heroinhoz jutni, így a heroinra szánt pénzből megvettem a legerősebb gyógyszereket, amiket csak lehetett, és hatalmas elszántsággal elhatároztam, hogy leszokok a szenvedélyemről, ha belepusztulok is. Az első napot jóformán átaludtam. Olyan dózist vettem be a pirulákból. A második nap már elkezdődött az elvonás. Borzalmas volt. Egész nap csak feküdtem. Nem ettem semmit, csak a gyógyszert, de azt rendesen. Állandó hasmenésem volt, hánytam, a vége felé már a gyógyszert is. A derekam majd le szakadt, a fejemben az ér úgy lüktetett, azt hittem szétrobban. A csontjaim úgy fájtak, hogy egy pici mozdulattól azt hittem meghalok, éreztem ahogy lüktetett benne a csontvelő. Kegyetlen fájdalmaim voltak. Az orrom folyt, köhögni sem mertem, mert minden egyes mozdulat keserves kínba torkollott. Sírtam, szó szerint ordítottam. Mindig erősnek mutattam magam, még akkor is, amikor az egykori élettársam vert. De ott akkor annyira elhagyatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Az édesanyám sírva könyörgött, hogy bírjam ki, ennél már csak jobb lehet, ne adjam fel. Nyolc napon át a kínok kínját éltem át, a “poklokat” jártam meg, de az utolsó csepp erőmig küzdöttem. Egyszer csak fel tudtam kelni, tudtam enni és rá tudtam mosolyogni (!) a kisfiammal és beszélgettem az édesanyámmal. Furcsán, de nagyon jól éreztem magam, mégis üresek voltak a napjaim. Az addigi pörgős életem megszűnt. Nem hajtottam magam a pénz és a dealerek után. Tudtam, éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ez a semleges állapot nem lesz jó sokáig.

Elkezdtem munkát keresni, de sikertelenül. A családomnak állandóan meg akartam felelni, ez viszont felőrölte az idegeimet. Amúgy sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, azzal hogy nem volt munkám csak otthon ültem, állandó viták voltak, ha elmentem valahová vagy hozzám jöttek, állandóan gyanúsan figyelgettek, nézték nem csináltam-e valamit. Úgy éreztem, hogy csak az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak rám. Nem bírtam tovább, állandóan sírtam, depressziós voltam. Újból a halált találtam megoldásnak, és begyógyszereztem magam. Reggel a kisfiam bejött hozzám, hogy puszit adjon, mielőtt elindul az óvodába. Rémülten szalad a nővéremhez, hogy “anya nem mozdul”. A nővérem bejött és látta, hogy elszürkült arccal, kék szájjal alig érezhető pulzussal feküdtem az ágyamban. Az utolsó percekben kerültem a kórházba, ahol a nővérem szavaival élve “túlóráztak rajtam az orvosok”. Amikor felébredtem, dühös voltam, ordítottam az anyámmal és a nővéremmel, hogy miért nem hagytak meghalni. Úgy gondoltam, hogy jogom lett volna hozzá, hiszen az én életem, azt csinálok vele, amit csak akarok, senkinek semmi köze hozzá. Tájékoztattam őket afelől, ha legközelebb meg akarok halni, biztos, hogy úgy fogom csinálni, hogy ne találhassanak meg. A szavaim fájtak nekik, és ez nekem örömet okozott. “Szenvedjetek!” Úgy gondoltam, ők is had szenvedjenek, ne csak én. Mivel depressziós voltam, kórházba kerültem, gyógyszereztek mindenféle kedélyjavítókkal. Megismerkedtem egy szintén depis fiúval, aki kezdeti alkoholista is volt. Nekem mindegy volt, összejöttünk, odaköltöztem hozzájuk. Jól elvoltunk egy ideig, de később egyre több kirohanása volt az ital miatt és félévi együttélés után elhagytam.
Sikerült munkához jutnom, egy ingatlanértékesítési cégnél lettem recepciós. 2002 nyarán megismerkedtem jelenlegi párommal. Édesanyám eközben úgy döntött, eladja a házát, és egy nyugisabb helyen vesz egy másikat. Én a párommal albérletbe mentem. Közben újra állapotos lettem. 2003-ban megszületett a második fiam. (A nagyobbikat anyukám nevelte ez idő alatt.)

A nővérem 2003 nyarán megismerkedett egy számomra “különös” párral. Sokat emlegette őket és mondogatta, hogy nekem is beszélgetnem kellene velük. Én csak hittérítőknek neveztem őket. Egyszer, amikor meglátogattuk édesanyámékat, akkor a nővérem kérésére elmentem az “hittérítőkhöz”. Ezek után még különösebbnek tűntek nekem. A különös az volt bennük, hogy ők pontosan tudták, hogy miért élnek. Eleinte furcsán néztem rájuk, ahogy hallottam, hogy Istenről beszélnek. Nekik is elmeséltem az életemet, a legelejétől a legvégéig. Meghallgatták, és a legnagyobb megdöbbenésemre semmiféle gúnyt és megvetést nem láttam az arcukon. Pedig eleinte féltem, hogy csak úgy fogok eszükbe jutni, mint egy drogos prosti, de nem így történt. Egy alkalommal, amikor az albérletünkben voltam, gondom, akadt a párommal kapcsolatban. A nővérem is velem volt akkor, és az ő tanácsára telefonon segítséget kértem ezektől az emberektől, ez volt a második lépésem feléjük, és akkor még nem tudtam, hogy Isten felé is. Elég szűkösen éltünk, már az albérletet is alig tudtuk fizetni, amikor édesanyám beleegyezésével úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk az új házukba. Ezután többször találkoztam velük. Időközben rájöttem (segítettek rájönni), hogy nem nekik kell megfelelnem és bizonygatnom, hogy más lettem. Elkövettem nagy hibákat, megcsináltam döbbenetes dolgokat, de Isten sosem mondott le rólam. Soha nem hagyott el. Amikor a halálba “menekültem” volna, ma már tudom, hogy Ő fogta a kezem, tudom, hogy Ő segített akkor, amikor a kábítószerről elmondtam. Azt is tudom, hogy csak arra vár, hogy fogadjam el az Ő váltságdíját, Jézus Krisztust, Akit értem is feláldozott a golgotán. Sokat beszéltem nekem Jézusról, Istenről, bizonyos problémák megoldásáról. Én semmit sem tudtam a Bibliáról, abszolút nem ismertem azt. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem megnézni egy filmet, ami Jézus életéről szól. Ez a Jézus élete (Lukács evangéliuma alapján) című film volt. Nagy hatással volt rám ez a film. Megismertem belőle Jézus cselekedeteit, szeretetét, önfeláldozását. A film végén a narrátor egy imát mondott el. Én vele együtt elmondtam ezt az imát, bocsánatot kértem a bűneimre és kértem Jézust, hogy költözzön be a szívembe. Magam sem hittem volna el, hogy micsoda szabadulást éreztem abban a pillanatban. Teljesen megkönnyebbültem, lehullottak rólam az óriási bűneim terhei. Többé nem érzem magam a kárhozat gyermekének, tudom, hogy nem kell hordoznom a bűneimet, mert Jézus elvette azokat. Bár még mindig vannak kisebb-nagyobb hibáim, gondjaim, magánéleti problémáim, mégis tudom, hogy az Ő és csakis az Ő segítségével tudom megoldani azokat. Ha hittel kérem, akkor Ő mindig segít. Új életet adott nekem, rendeződött a kapcsolatom a családommal. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg az édesanyámnak, aki mindvégig kitartott mellettem és soha nem tagadott meg engem. Újra tudok szeretni, és ami a legfontosabb, ki is tudom mutatni. A nagyobb fiam 8 éves lesz, és nagyon szeretem. Sok pótolni valóm van még, de tudom, hogy sikerülni fog, mert Isten velem van, fogja a kezem és nem hagy el soha. Ezzel a tudattal a legjobb élni. Ő van, volt és mindörökké lesz. Ha másra nem is, de Rá mindenben számíthatok. Isten irgalmas és kegyelmes. A legcsodálatosabb az egészben az, ha ezt nem csak olvassa, vagy mondja az ember, hanem át is éli, mint én. Áldott legyen az Ő neve mindörökké! Ámen

(Egy bocsánatot nyert bűnös, aki Jézus menyegzőjére készül.)

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

Megrázó megtérés

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Egy volt tiszt bizonyságtétele

Ez a megrázó megtérés egyik szomszédos ? volt szocialista ? országban történt. Istennek ilyen csodáiról sem értesülhetünk a sajtóból, de az Úr gondoskodik róla, hogy eljussanak hozzánk a bizonyságok, hitünk erősítésére. Ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges! Dicsőség az Úrnak!

Róma 8:28 Tudjuk pedig, hogy azoknak,AKIK ISTENT SZERETIK, minden javukra van.

EZ A GUMIBOT AZ ÉN ISTENEM!
Szeretném elmondani nektek, hogy én a titkosszolgálatnál dolgoztam, és ott tapasztaltam meg azt a szeretetet, amely minden emberi értelmet felülhalad. Isten nélkül élő ember voltam, Isten ellen dolgoztam. Az akkori rezsim megtiltotta, hogy higgyünk Istenben. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy a kommunizmusban az lehessek, aki voltam. Bennünket felkészítettek arra, hogy a gyülekezeteket üldözzük és szétszórjuk azokat. Oktatóink az iskolában tanítottak bennünket a különböző vallásokról és szektákról.
Azt mondták: Nagyom vigyázzatok, amikor majd a szolgálati helyetekre kerültök, mert van egy nagyon veszedelmes szekta: ez pedig az evangéliumi gyülekezet. Ő meg vannak keresztelve Szentlélekkel. Nagyon veszedelmes az ilyen gyülekezet, mert ők a Szentlélekkel dolgoznak. Voltak informátoraink, akiket megfizettünk, s ők eljártak a gyülekezetbe, sőt be is merítkeztek. Volt a zsebükben egy kis magnetofon, hogy mindent felvegyenek, ami ott elhangzik. Ezeket a kazettákat eljuttatták hozzánk. Tudnunk kellett mindent, mi történik ott a gyülekezetben. Ha testvérek jöttek külföldről, és ha valami olyat mondtak, hogy például rossz nálunk, akkor mi kitiltottuk őket az országból. Lehetett az német, magyar vagy angol, nem jöhetett be többé az országba.
Én, mint tiszt, a legkegyetlenebb börtönben is dolgoztam? Sokan nem bírták [a brutális, véres eseményeket]?, s ezért ittak. A többség közölünk alkoholista és kábítószeres volt. Kénytelenek voltak ezekhez az eszközökhöz nyúlni, mert e nélkül ott nem lehetett élni. Engem Isten innen hozott ki! Dicsőség Jézusnak!

ÉPÍTKEZÉS ÉJJEL
Ismerek egy testvért, aki úgy szereti felebarátait, mint önmagát. Ez a testvér imaházat akart építeni, és a testvérek éjjel építkeztek. Természetesen ez is a rezsim alatt történt. Az informátorunk, a fizetett Júdás engem azonnal tájékoztatott, és elmondta, hogy a hívők éjjel imaházat építenek. Nálunk tiltott dolog volt bármilyen építkezés, sőt még a meglevő épületeket is szétrombolták. Akkor megleptük őket éjjel, néhány autóbuszra való rendőr jött velünk, mert a testvérek nagyon sokan voltak az építkezésen. Amikor odaérkeztünk, megkérdeztem, ki a vezetőjük, s jöjjön ide. Láttam, hogy a többiek ott, ahol voltak, letérdepeltek és imádkoztak az Úrhoz, és sírtak.
A vezető hozzám jött, kinyújtotta a kezét, és azt mondta: Akiket itt láttok, azok az én testvéreim, őket engedjétek el békességben. Én egy imaházat szerettem volna építeni. A bilincset az én kezemre tegyétek! Én majd mindent elviselek, én vagyok a bűnös. Akkor megfogtam és rátettem a bilincset, egy altiszttől elvettem a gumibotot, és elkezdtem verni. Akkor ő elkezdett imádkozni értem. Néhány mondatra, szóra még emlékszem: Istenem, ne tartsd számon, hogy mit csinál ez az ember. Kérlek Téged, könyörülj meg ezen az emberen! Ő ott sírt és értem imádkozott, én még jobban ütöttem, és azt mondtam neki: Ne beszélj tovább a te Istenedhez! De ő egyre imádkozott értem, egyszerűen nem értettem meg, miféle ember ez.
Majd később értettem meg, hogy ő olyan volt, aki megélte az evangéliumot, és hűséges volt Jézus Krisztushoz. Kilenc évre ítélték. Isten előtt volt neki egy kívánsága. Mikor elfogták, sokszor imádkozott este: Istenem, engedd meg, hogy amikor kimegyek ebből a börtönből, akkor azt, aki a bilincseket az én kezemre rakta, és aki engem ide juttatott ebbe a börtönbe, ott találjam majd a gyülekezetben. Uram, én meg akarom őt csókolni ott, mert én tudom, hogy oroszlánokból is tudsz bárányokat formálni, mert Te vagy az Isten, és ami lehetetlen az embereknél, az lehetséges Nálad.
Ezzel a testvérrel találkoztam az imaházban. Éppen ott álltam a pásztor mellett a szószéken, amikor ez a testvér bejött az ajtón. A pásztor nem értette, mi történik, becsuktam a Bibliát, lementem a szószékről, elébe mentem, és vártam, mit fog csinálni. Akkor már üdvözültem, be voltam merítkezve, és a Szentlélek már munkálkodott az életemben. Vártam, mit fog csinálni. Akkor ez a testvér szélesre tárta a karját, és ezt mondta: Jézus Krisztus, köszönöm Neked, hogy meghallgattad imámat. Átölelt és elkezdtünk sírni.

BIBLIAÉGETÉS
A megyei felügyelőnél nagyon sok Biblia gyűlt össze egy országunkat ért földrengés alkalmával. A külföldi testvérek a ruhák és egyéb segítségek mellett mindig odacsomagoltak egy-egy Bibliát és énekeskönyvet is, de ezek a dolgok sosem érkeztek meg oda, ahova küldték, mert cenzúráztuk. Az akkori államfő is dicsekedett azzal, hogy az ő cenzúrája a legjobb a világon. Mi vigyáztunk arra, hogy egy Biblia se érkezzen meg. Ezeket mind elkoboztuk és összegyűjtöttük. Így néhány ezer Biblia gyűlt össze. Ekkor a felügyelő kiadta a parancsot: El kell égetni!
Nagyon különös dolog történt ott. Voltak emberek, akikben volt egyfajta félelem, de az oktatóink arra tanítottak minket, hogy kemények és durvák legyünk. A felügyelő odahívott engem. Tudta, hogy az én feladatom a vallásos felekezetekkel való foglalkozás, és ezt mondta: Gyújtsátok meg ezeket! Vedd magadhoz azokat, akikre szükséged van. Elővett egy pénzzel teli borítékot, mondván, ezt megérdemlem, mivel tudta, hogy sokan visszautasították ennek a végrehajtását, ugyanis sokan úgy tudták, hogy a Biblia az Isten könyve. Én ezt nem hittem. Nekem nem volt semmi félelmem ettől a könyvtől.
Amikor az elégetésre került sor, azt mondtam a katonáknak és az altiszteknek, hogy gyújtsák meg a Bibliákat. Aztán majd elmegyünk egy lokálba, mert pénzünk az van. Ekkor valaki letérdepelt a Bibliák mellé, hogy ő ezt nem tudja megtenni. Neki gyermekei vannak, és mivel ez az Isten könyve, bármi megtörténhet, és azt mondta, hogy inkább őt tegyem bele a tűzbe. Szerintem féltek valamitől, ami nem létezik. Nekem is vannak gyermekeim, mondtam. Öt gyermekem van. Akkor fogtam a Bibliákat és kezdtem bedobálni a tűzbe és mondtam: Na, ugye, nem történik semmi, akkor miért féltek?
Mindenki engem nézett, a tisztek, feleségeik és a hozzátartozók, és még azok is sírtak, zsebkendőt vettek elő. Nagyon sokan voltak kíváncsiak, mit csinálok és vajon nem történik-e velem valami. Semmi nem történt, de figyeljetek csak oda, hogyan munkálkodott Isten! Volt egy teljesen béna és süketnéma kislányom. Tudjátok, mit jelent ez? Az emberek számára ez egy különösen nehéz helyzet, és mégis, Istennek minden emberre nézve van egy terve. Isten, aki nem sablonok szerint dolgozik, tudja, hogy kell elvégezni valamit az ember életében. És most nézzétek meg, hogyan talált meg engem Isten!

JÉZUS ÉS A GUMIBOT
A megyei rendőrkapitányságra eljött egy asszony, aki kapott az Úrtól egy olyan kijelentést, hogy jöjjön el oda a rendőrségre, és mondja meg nekem a következő üzenetet: Az az Isten, aki az én Istenem és a te Istened is, meg akarja gyógyítani a gyermekedet és téged is! Az ügyeletes behozta ezt az asszonyt oda az irodámba, és azt mondta, hogy ismer egy orvost, aki bármilyen betegséget meg tud gyógyítani. Tudta, hogy nagy rizikó bejönni hozzám, oda a megyei kapitányságra, mert én zárattam be, és én büntettem meg őket. Nagyon jól tudta, hogy ki vagyok. De Isten azt mondta neki: Menj el, hajad szála sem fog meggörbülni, mert én vagyok az Úr, mert én veled megyek!
Kivettem a tollamat, amikor azt mondta, hogy ismer egy orvost, hogy felírjam ennek az orvosnak a címét. Azt mondta az asszony: Neki nincs címe. Ő mindenek felett való Orvos. Ő olyan orvos, aki a világmindenség fölött is uralkodik. Ő az univerzumban ott van az Atyjával, és Ő ma is gyógyít betegeket! Hiszitek-e ti is ezt? Én azt mondtam ennek az asszonynak, hogy nemcsak nem hiszem, hanem néhány perc múlva te sem fogod hinni. Kihúztam a gumibotot a fiókból, és azt mondtam ennek az asszonynak: Te asszony! Látod ezt a gumibotot? Ez az én istenem! A te Istened most mentsen meg téged az én istenemtől!
És akkor közelítettem felé, hogy jó néhány ütéssel elintézzem, hiszen mi úgy vertünk embereket, hogy ne maradjon nyom utánuk. De nézzétek csak, mit csinált az ő Istene? Amikor közelítettem hozzá, úgy maradtam a felemelt gumibottal. Tudjátok, mit éreztem a felemelt karomban? Értetek-e már valaha elektromos készülékhez? Volt-e már úgy, hogy sok méhecske megcsípett? Úgy éreztem, hogy a karomban is ilyen szúrások vannak, és akkor egy mély rosszullét fogott el, és a földre zuhantam.
Akkor ez az asszony odajött hozzám, a fejemet odatámasztotta az asztalhoz, és azt mondta nekem: Na látod, az én Istenem nagyobb a te istenednél! Látod a te istenedet? Erőtlenné válik, elestél vele együtt a földre, mert az én Istenem győzött. Ő meg akarja gyógyítani a te lányodat! Ő ismeri a te lányodat. Most elmondom röviden, hogy nézett ki a lányom. Teljesen béna volt, karjai, lábai kicsavarodva. Négy éves koráig talán csak a szeme mozdult meg, semmi más. Csak irtózattal, utálattal lehetett ránézni. Egyetlen szépsége talán az arca volt. Ebben az időben tapasztaltam meg, hogy Isten egy hatalom. Milyen erő, hatalom volt nálam? Semmilyen. Isten előtt valamennyien a földre hullunk. Isten mindig győz!

DÖNTÉST HOZNI?
Otthon megkérdeztem a feleségemet, hogy ismeri-e Jézus nevű főorvost? Azt mondta: Ő nem ismeri. Történt, hogy karácsonyeste a testvérek elmentek énekelni, kántálni. Akkor hallottam: Hogy ím, megszületett a Messiás. Ő az egész világ Istene. Ő meggyógyít minden embert, hogyha engedelmességgel fogadjuk be Őt. Ránéztem a kislányra. Vajon ez az Isten az én Istenem is? Én most próbára teszem. Vajon meghallgat-e engem? Az én gondolataim között megszólalt valami: Tedd próbára, mert Ő a Te Istened is. Jött egy másik gondolat is, ami ezt mondta: Te nagyon bűnös ember vagy. Te soha nem nyersz bocsánatot. Tudjátok, ki súgta ezt? A sátán, a régi kígyó. Ő ma is azt mondja azoknak, akik eljönnek az Isten házába, hogy ne üdvözüljenek. Jól vagy úgy, ahogy vagy. De létezik Isten Szentlelke, aki vizsgálja a szíveket és megtérésre hív. Ő a mélyből, a bűn mocsarából is kiemeli az embereket. Tedd te is próbára Istent! Üdvözülj!
Lejöttem az utcára ? mert egy bérházban laktunk ? néhány emberért azok közül, akik ott énekeltek. Behívtam őket, mert kíváncsi voltam arra, milyen az ő Istenük. Aztán megmutattam nekik a kislányt. Azt mondtam: Így tesz a ti Istenetek. Engedi, hogy az emberek így szenvedjenek az ágyban. Ezek az emberek azt mondták nekem: Ez nem Istenen múlik. Ez a te döntésedtől függ! Ha azt akarod, hogy a te kislányod meggyógyuljon, el kell döntened valamit. Akkor döbbentem rá, hogy ezek szerint MINDEN TŐLEM FÜGG! Nagyon örültem, mert kész voltam arra, hogy Istent próbára tegyem. Amikor elmentek, kimentem az erkélyre, mert én úgy értettem akkor attól az asszonytól, hogy a főorvos Jézus Krisztus, ott van fenn az egekben.
Megálltam és nem tudtam imádkozni, csak azt mondtam: Jézus Krisztus, Te főorvos, én most ebben a pillanatban hívlak, jöjj ide és gyógyíts meg a kislányomat! Ha Te meggyógyítod a kislányomat, én megkereslek Téged a világ végén is. Mindent leteszek Előtted, ennyit tudok mondani Neked. Mivel akkor nem tudtam többet mondani, úgy éreztem, hogy teljesen tönkrement ember vagyok. Elkezdtem zokogni, azzal a hittel, hogy az Istenhez beszélek, aki meg fog hallgatni. Aztán odamentem a kislányomhoz, és megnéztem kis kezeit, látni akartam, történt-e valami. Isten azonban előbb valami mást végzett el: meggyógyított engem. Ezen a karácsony estén vettem az italt, a WC-be öntöttem és azt mondtam: Istenem, légy a segítségemre, hogy ne igyak többé! Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kapcsolatba kerüljek Vele.
Akkor még nem ismertem a Bibliát. Nem tudtam, hogy be kell teljesednem Szentlélekkel. Ezt csak jóval később találtam meg a Bibliámban. Látnom kellett, hogy hova viszi az ital az embert. Ezután nem mentem el a kollégáimmal inni, nem mentem el mulatságaikra. Attól kezdve teljesen más szemmel néztem a rabokra is, vittem nekik ennivalót a zárkáikba, és soha többé nem vertem meg egyet sem közülük. Megpróbáltam a lelkükre beszélni és azt mondtam nekik: Te ma gonoszságot követtél el. Tudod-e, hogy létezik egy Isten? Nagyon csodálatos lenne, ha többé nem cselekednél ilyesmit. Nagyon sokan ott elkezdtek sírni, és úgy kezdtek el velem beszélni, mint egy pappal. Sokszor nem írtam le, amit vallottak, mert tudtam, hogyha ezt megteszem, nagyobb lesz a büntetésük. Körülbelül három hónap telt el így. Ez idő alatt vártam, hogy Jézus Krisztus eljön valamilyen formában a mi hajlékunkba, lakásunkba.

A FŐORVOSI VIZIT
Egyszer otthon valami különös zajt hallottam. A feleségem azt mondta: Már megint nyitva hagytad az ajtót! Kérlek, csukd be! De az ajtó be volt zárva. Képzeljétek el, amikor felkeltem, odamentem a kislányomhoz: állt az ágyában! Amikor meglátott, és felemelte a kezeit, olyan fehér lettem, mint a fal. Azt hittem, hogy itt valami rossz tréfa történt. Azt hittem, hogy egy másik gyerek az. Talán nem is az én kislányom ? gondoltam. Aztán kiáltottam a feleségemnek, odajött hozzám és azt kérdezte: Mi történt? Talán meghalt a kislányunk? Oh nem, nem halt meg! Sokkal több, ott áll az ágyában, és ami még csodálatosabb, még beszél is. Halleluja! Dicsőség Jézusnak!
Odatettük az ágyra, és egyszerűen ellenőrizni akartuk, hogy a saját lábán áll-e. A kezei tökéletesen mozogtak. A lábai is a helyén voltak, s akkor letettük a padlóra. Elkezdett szaladni egyik ajtótól a másikig. Kinyitottuk az ajtót, és nagyot kiáltottam, mert a szomszédunk egy orvos volt. Bekiáltottam az orvosnak, hogy jöjjön be hozzánk. Gyere, mert Daniella áll a lábain! Először az életében bejött az orvos a lakásunkba, s mikor meglátta a kislányt elkezdett hátrálni. Azt mondta: Ez lehetetlen! Milyen gyógyszert adtál neki? Mit használtál? Semmilyen gyógyszert ? feleltem.
Létezik egy Főorvos, aki még a bénákat is meggyógyítja, mondtam. Akkor láttam, hogy az orvos elkezd sírni, és azt mondta: Drága szomszéd, nem mondtam el egyszer sem neked azt, hogy mielőtt én hozzáfogtam volna bármilyen operációhoz, mindig imádkoztam. Milyen csodálatos vagy Te Istenem! Kislányomat megmutattam kollégáimnak, hogy lássák, mit cselekszik Isten. Tudtam, hogy ez nagy kockázattal jár. Azt is tudtam, hogy kitesznek az állásomból, de ez alkalommal cserébe egy ép, egészséges kislányt kaptam. Ha te is szeretnél találkozni ezzel a Jézussal, tedd te is próbára Őt, és fogadd be az életedbe!

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

MÁR NEM URALKODHATNAK RAJTAM A SÖTÉT SZELLEMEK

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Nem is tudom, hogy igazán hogyan kezdjem el. Sok évvel ezelőtt kezdődött. Otthon Magyarországon láttam a tv-ben egy filmet, aminek a címe: Interjú a vámpírral. Az előtt soha, de soha nem láttam ezt a filmet, de attól kezdve olyan akartam lenni, mint egy vámpír. Mivel a filmben ugye “mindig fiatalok és szépek és nem halnak meg, kivéve, ha nap éri őket”. Ez után a filmnézés után mindenhol a könyvet kerestem a fenti címmel. Meg is kaptam, sőt egy másikat is és mindig megfogadtam magamban, hogy legalább egyszer elolvasom egy évben. Nem tudom mennyi időre rá, elkezdtem a könyv borítóján lévő vámpírhoz beszélni. Tudni kell, hogy a családom nem keresztény de ünnepnapokon eljártak mindig templomba és persze én is voltam, de csak is Katolikus templomban, amikor egyedül mentem, – egy párszor előfordult, hogy református templomban is voltam, mert az Anyukám ő református – mert az Apukám után pólyás koromban ott kereszteltek meg. Szóval hallottam egy- két dolgot de nem tudtam ki az a JÉZUS. Emlékeztem rá, hogy az élő ISTEN-hez imádkozzunk, és amikor ez eszembe jutott, elkezdtem imádkozni, beszélgetni a könyvborító nélkül az “igazi” vámpírhoz. Ez kb. 5 évig tartott.

Már 14-éves koromban öngyilkossági kísérletet hajtottam végre, gyógyszereket szedtem be. Később pedig 19-éves koromban felvágtam az ereimet. Ez még mind a vámpíros dolgok előtt történt.

Egy napon 2OOO-ben azt mondtam az Anyukámnak, hogy én megyek Amerikába – hozzá kell tennem, hogy senki ismerős nem volt itt és nem beszéltem angolul – vagyis megyünk a barátommal, aki most már a férjem. Sikerült kijönni 2OOO októberében és abban az időben még én is azt gondoltam, hogy előző életemben én itt éltem, mert annyira itt éreztem magam otthon annak ellenére, hogy egy idegen voltam itt. Elhelyezkedtünk dolgozni, és persze megismertünk más magyarokat is. Egy szép napon jött egy házaspár, akik az ismerőseink apartmanjába költöztek be. Azt mondták róluk, hogy keresztények persze én azt sem tudtam mi az. Egyszer meghívtak hozzájuk és a hölgy, akit Ildikónak hívnak annyira meleg szeretettel és kedvességgel fogadott minket, nem olyan volt, mint amikor az ember elmegy egy világi vendégségbe, nem publikus kedvesség volt, attól sokkal több. Nagyon jó volt a közelében lenni csak úgy áradt belőle a szeretet. Azon a napon mit sem tudva a kereszténységről azt éreztem a szívemben, ha a keresztények ilyenek, akkor én is az akarok lenni. A férje csendesebb volt vagy inkább visszahúzódóbb, de ő elkezdett beszélni nekem az ÚR Jézusról és a Bibliáról. Onnantól kezdve, alig vártam hogy én az ÚR-ról halljak. Akár mikor találkoztunk én csak azt akartam hallani.

Aztán történt egy napon mikor szintén erről beszélgettünk, hogy azt mondta nekem Gyuri, – ő az, aki az ÚR-hoz vezetett engem – hogy nem lehet más Istenünk az egy Istenen kívül, és abban a pillanatban tudtam, hogy én máshoz “imádkozom”. Amikor hazajöttünk én bevonultam a fürdőszobába lekapcsoltam a villanyt, – mivel én addig imádtam a sötétet mindig alig vártam, hogy besötétedjen- és azt mondtam a vámpírnak, hogy menj el mert én az ÚR-at választottam. Na persze az csak úgy elment. Onnantól kezdődtek a gondok, olyan félelemben tartott az ördög, hogy odáig jutottam, már nappal sem mertem elmenni a wc-re egyedül. Bár hozzá kell tennem erről ember nem tudott, hogy én egy vámpírhoz beszéltem. Senki sem persze Istent kivéve. Éreztem, ahogy feküdtem az ágyon, hogy heted magával figyel a gonosz és a félelemtől annyira lebénultam, hogy szólni sem mertem. A legelső próbálkozása az volt a gonosznak, hogy meg akart folytatni álmomban, ahogy álmodtam, egy párnával, de az ÚR nem engedte meg. Másnap, amikor lementem a tengerpartra, ahogy térdig álltam a vízben sírva kiáltottam Istenhez, hogy ÚR-am láttad, meg akart folytani ?! Utána már elmondtam, hogy kihez beszélgettem és tudtam, hogy segítségre van szükségem. Gyuri azt mondta, hogy elmegyünk a tesójához, mármint a bátyjához, Jánoshoz, mert ő Szent Lélekkel keresztelt és tud segíteni nekem. Meg is beszéltünk egy időpontot és akkor ott nála elfogtam az ÚR Jézust a szívembe. Imádkozott értem, értünk és tisztán emlékszem, hogy az egyik keze az én vállamon a másik keze pedig a férjem – akkor még barátom – vállán volt. És amikor imádkozott éreztem, valami nagyon finoman mintha megbirizgálta volna a hajamat. Tudom, hogy a Szent Lélek volt az. János azóta hazaköltözött az ÚR-hoz. 2OO1 tavaszán alámeritkeztem és hálát adok Istennek, hogy az ÚR Jézus meghalt értem is és megmentett engem. Csodálatos ajándékot kaptam az ÚR-tól, verseket ad nekem és nyolc hónapja, hogy ajádékba kaptunk egy egészséges, szép kisfiút, akit Istentől kértem és rá kb. két hétre meg is kaptam, vagyis terhes lettem. Rengeteg mindent tudnék még írni nagyon sok bizonyságot az ÚR-ról. Most családom megmentéséért könyörgöm és hiszem, hogy egy napon megtörténik a csoda. Mert mind az aki kér kap és aki keres talál és a zörgetőnek megnyittatik. Én zörgetek, van amikor jobban, és sajnos van amikor kevésbé, de igyekszem és komolyan eldöntöttem a szívemben, hogy készen akarok lenni és várni az ÚR-at, mert megmondta, hogy akkor jön el az Emberfia amikor nem is gondoljuk. Az ÚR csodálatosan megmentett engem, ki tudja, azóta hol lennék, biztos szörnyű dolgok történtek volna velem. Nagyon sokat kell még erősödnöm, de egyet tudok, soha nem akarom, és nem fogom az ÚR-at elhagyni, sőt a kisfiamat is bemutattuk az ÚR-nak ő is az övé. Szeretnék jó példával szolgálni mindenkinek és szeretni mindenkit, mint ahogy az ÚR Jézus szeret minket. Ha nem baj le szeretném írni azt a verset, amit az Úr-tól kaptam, amikor terhes lettem.

Drága Jézusom!
Köszönöm a magzatot, amit méhemben hordozok
Bár még pici és erőtlen,
de kérlek segíts, hogy el ne veszítsem.
A Te áldásod ez a baba,
add, hogy általad aki egy új jövevény,
had legyen az örök élet tagja!
Tartsd meg őt kérlek és vigyázz reá,
mert gyöngéd szereteted,
ami által egészségben növekedhet!
Vigyázz ránk és add, hogy minden rendben legyen,
mert nagyon szeretném, hogy
ez a baba szépen és egészségesen megszülessen
És ő is a Te gyermeked lehessen.
Ámen

Áldjon meg mindenkit az Úr!

Szeretettel: Andrea

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »

Roberts Liardon: “Láttam a Mennyet”

Posted by andrelowoa - október 27, 2010

Roberts Liardon 8 éves volt, amikor Jézus keresztülvitte a Mennyben, és felkente a szolgálatra. Az elmúlt években az Úrnak ez a fiatal szolgája /most 19 éves/ hű maradt elhívatásához. Isten utasítására tanulmányozta Isten népe legkiemelkedőbb hitbéli vezetőinek életét. Tanítva, prédikálva, gyógyítva járja azóta Észak-Amerikát, de útjai már messze nemzetközi szolgálatokra is elvezetnek /Afrika, Ázsia/. Ez az első könyve, melyet azóta sok igei mélységet föltáró tanulmánya követett. Ezek egyikét teológiai anyagként is tanítják:

ELŐSZÓ

Gyülekezetének lelkipásztora írja: Roberts Liardon lelki, szellemi érettsége fiatal éveit messze túlhaladta. E könyv olvasása közben ne felejtsük, hogy Isten nem személyválogató. Roberts a mi gyülekezetünk középiskolájában következetes és komoly hívő ifjú jellemvonását tükrözte. Egyaránt tisztelték a tanárok, iskolatársai, és az iskola dolgozói. Mint lelkipásztora, a szolgálatának elején figyelmeztettem, hogy fiatal korban az ilyen jelentős elismerés beképzeltséghez vezethet. Én megítélésem szerint Roberts ezt a gyors előrehaladást Isten kegyelmével helyénvalóan kezeli.

Áldás lesz számotokra ennek a könyvnek az olvasása, tudva, hogy áldott élet áll e sorok mögött. Jézus valóságosan életre kel ebben a fiatalemberben.

Billy Joe Daugherty

A Victory Christian Center Vezető Lelkipásztora

TULSA, OKLAHOMA

/6000-es gyülekezet/

I.RÉSZ

JÉZUS, ARANY UTCÁK ÉS ÁLLATOK

„A dicsekvés azonban nem használ nékem, rátérek ezért a látomásokra és az Úrnak kijelentéseire.

Ismerek egy embert a Krisztusban, aki tizennégy évvel ezelőtt /ha testben-é, nem tudom, ha testen kívül-é, nem tudom, az Isten tudja/ elragadtatott a harmadik égig.

És tudom, hogy az az ember, /ha testben-é ha testen kívül-é, nem tudom, az Isten tudja/,

Elragadtatott a paradicsomba, és hallott kimondhatatlan beszédeket, amelyeket nem szabad embereknek kibeszélnie.”

/II.Kor.12:1-4/

Minedenek előtt szeretném, ha megértenétek, mi módon nevelkedtem, nehogy azt higyjétek, hogy egy másik égitestről érkeztem. Oklahoma államban, Tulsában születtem /U.S.A/ az Isten szentségét komolyan vevő pünkösdi családban, ahol keresztény módon neveltek. Nagyanyám, aki velünk lakott, naponta többször letérdepeltetett és imádkoztatott. Állandóan ezt ismételgette: „Imádkozz, imádkozz, imádkozz.” Beállította a jelző órát és kijelentette: „15 perc!” Ha nem tartottam be a 15 percet, jött utánam pálcával. Megtanultam betartani a 15 perces imakötelezettségemet – azt szokta mondani: „Ha valami érdemlegeset akarsz tenni Isten előtt, akkor imádkoznod kell.” Így tanított meg nagyanyám imádkozni.

Megtanított a Biblia olvasására is. Naponta négy részt kellett elolvasnom ahhoz, hogy egy év alatt a végére jussak – ha nem teljesítettem, ismét pálcával szorított.

1973 nyarán, mikor nyolc éves voltam, bementem a szobámba és az ágyamra vetettem magam, hogy a napi négy Biblia részt elolvassam. Ahogy a fejemet a párnára tettem, lelkem /szellemi lényem/ elhagyta a testem s a fény sebességénél is gyorsabban repültem. Ha a fény sebességénél gyorsabban haladunk, akkor már a lélek szférájában mozgunk.

Azt gondoltam magamban: Ez az elragadtatás! Most azt élem át! Néztem jobbra, balra, de senkit nem láttam. Így arra gondoltam, ez mégsem lehet az elragadtatás, mert akkor legalább nagyanyámnak itt kellene lennie.

Nem tudtam merre megyek. Valahol az űrben lebegtem, sőt száguldottam elképesztő sebességgel. Elhagytam már az első mennyet, amely a földkörüli atmoszférában van, végül megálltam a legnagyobb kapu előtt, melyet életemben valaha is láttam. Igen magas és széles volt, s egy csodálatos gyöngy volt az egész. Hibátlan, tökéletes. A kapu keretén díszes faragás futott körbe, minden más pedig az igazság tiszta fényében ragyogott. Megrázkódtam: Vajon álmodom? Végül is arra a bizonyosságra jutottam, hogy nem. Szót hallottam: „Ez az egyik kapu.”

MEGLÁTTAM JÉZUST

Megfordultam, mögöttem állt Jézus Krisztus teljes dicsőségében! Csodálatos Jézust látni, de még csodálatosabb teljes dicsőségben látni.

Sokan kérdezték tőlem, milyen Jézus. Felnézve Rá 180 cm magasnak gondoltam, világosbarna hajjal, ami nem volt sem túl rövid, sem túl hosszú. Tökéletes ember. Olyan amilyennek a tökéletes embert elképzeljük, olyan Jézus. Tökéletes mindenben. A kinézése, a beszéde, a járása- minden tökéletes. Így maradt meg emlékezetemben.

Térdre estem előtte. Könnyeim patakokban folytak az arcomon. Nem tudtam visszatartani. Az Úr dicsőséges jelenléte könnyekre fakasztott, olyan csodálatos volt.

Valahányszor Jézus beszélt szeretetének szavai szívemig értek és betöltöttek. Ezért sírtam.

Jézus így szólt:”Hagyd abba a sírást. Gyere velem, megmutatom a mennyet, mert nagyon szeretlek.”/Ne felejtsd el. Isten nem személyválogató. Téged éppúgy szeret, mint engem. Őelőtte te és én egyformák vagyunk/. Újból el kezdtem könnyezni, s Jézus újból szólt: „Nem szükséges, hogy sírjál, itt nincs szükség könnyekre. De egy vidám arc nekem is örömet szerezne.” – és el kezdett nevetni. S én vele együtt nevettem. Jézus felemelt magához és letörölte könnyeimet. Jobban körülnéztem és elámultam a csodálatos szépségen. Nincsenek emberi kifejezések annak leírására. Ezután Jézus bevitt a kapun. Nem kért meg senkit, hogy nyissák ki, sem semmiféle gombot nem nyomott meg. A kapu magától felemelkedett és mi bementünk.

ARANY UTCÁK

Először is az arany utcákat láttam meg. A járdákat a szivárvány minden színében tündöklő virágok szegélyezték. Gondoltam, ha én most a mennyben vagyok, akkor én most arany utcákon járok! Gyorsan leszaladtam a füves részre, s bámulva, a meglepetéstől elbűvölve álltam. Jézus körülnézett, engem keresve, s így szólt: „Hát te, hogy kerültél oda?” Két szóval feleltem:” Arany utcák!” /Egyes részek olyan aranyból vannak, amit mi is ismerünk itt a földön, de egyes helyeken olyan aranyból vannak az utcák, hogy át lehet rajta látni, mint a kristályon. / Jézus el kezdett megint nevetni, s úgy nevetett, hogy alig tudta abbahagyni. Hívott: „Gyere ide hozzám.” „Nem mehetek”, – mondtam – aranyból vannak az utcák, nem merek rálépni. Én aranyat csak gyűrű formájában láttam a felnőttek kezén, hogy járhatnék rajta!”

Jézus nevetve hívott: „Na, gyere csak!” – s átjött értem. „Ezek az utcák az én testvéreim részére készültek. Te a testvérem vagy, gyere, örülj neki, élvezd a szépségét!”

Csodálatos a menny atmoszférája. Mindent a lélek gyümölcseinek jelenléte tölt be, különösképpen a szeretet, öröm és békesség. A gyenge szellő Isten kenetét hordozza.

/Bizonyára te is érezted már a kenet jelenlétét vagy érintését, mikor valaki imádkozott érted. Ezt lehetett itt is érezni, mikor a fújó szellő megérintett/

Még a felhők is tele voltak az Úr dicsőségével. Gyakran mondjuk, hogy a dicsőség felhője bejött a gyülekezetbe Isten magasztalása közben, – ilyen dicsőséggel telítettek a felhők a Mennyben.- A mennyben mindennek jelentősége van. E felhők jelentőségét akkor még nem tudtam felfogni, de csodálatosak.

Városok, épületek és kis irodák mellett haladtunk el. Az épületekben hivatalos munkák folytak. Az emberek jöttek-mentek munkájukban. Mindnek arcán ragyogó mosoly. Egyesek kórusokban énekeltek, melyek ismerősek voltak, mi is énekeljük ezeket itt a földön, de egyes énekek mennyeiek voltak, mennyei jelentőséggel. Néhányan kis csomagokat vittek, mások könyveket saját céljaikra.

Egy asszonyt láttam az egyik üzletbe bemenni. Azt nem tudom, hogy van-e pénzforgalom a mennyben, de üzleti élet van. Kis csomaggal jött ki az az asszony az üzletből és egy könyvvel.

KÖNYVEK ÉS ZENE A MENNYBEN

A mennyben vannak olyan könyvek, melyek itt a földön is vannak, mert írójuk engedelmességben járva nyerte el azokat és vannak olyan énekek is, melyeket mi is ismerünk itt a földön. Vannak azután olyan könyvek és énekek is a mennyben, melyeket Isten még nem tudott átadni, mert még nem talált olyan önmagát letevő életet, akinek odaajándékozhatta volna őket. Isten Szelleme dolgainak is ára van. Vannak előfeltételek, amihez alkalmazkodnunk kell.

Úgy érzem, azért látták még olyan kevesen a mennyet, mert nem fizetik meg az emberek a lelki, azaz szellemi árat és sokan nem tudnának mit kezdeni a látomással és eltorzítanák a megtapasztalást. Ha az emberek engedelmeskednének az Úr feltételeinek, akkor az Úr megmutatja nekik a mennyet, betekintést enged és visszahozza őket.

Felkészülhettek rá, hogy egyre több embertől fogjátok hallani, hogy látta a mennyet, mint magam is, mert Isten akaratának engedve, s ennek következményei hordozva elnyerik azt az ajándékot, hogy láthassák azt. Az Efézusi levél 3:15-ben az áll, hogy a mennyben és a földön egy család van. Nem azt írja a Biblia, hogy egy család van a mennyben és egy meg itt a földön, hanem, hogy a földi rész és a mennyei együtt képez egy családot. Ha átlépünk a földi korlátokon a menny világába, akkor hallani fogjuk a mennyei család énekeit és mi is velük énekelhetünk. A mennyei világban felolvasott könyvek megértése lehetővé teszi, hogy egyszer a földön is megírjuk azokat. Több olyan könyvet is láttam a mennyben, melyet itt a földön is olvastam. A fentebb említett asszony kezében is láttam egy könyvet, de nincs megengedve, hogy a címét megmondjam. Több dolgot is mondott nekem Jézus, melyeket most még nem szabad elmondanom. 8 éven át senkinek nem mertem elmondani, mert nem értettem miért is történt ez velem. Úgy érezem most, hogy ez is azért történt velem, mert nagyanyám mindig így imádkozott: Istenem, ragadd meg ezt a Roberts gyereket! Ragadd meg őt! Hát megragadott, elvitt megmutatni a mennyei várost.

Jézus Krisztus, látod egy Személy. Akivel beszélgetni lehet, Ő egy barát is. Isten nem egy misztikus Személy valahol elérhetetlen távolságban, hanem itt él közöttünk, igen a Szentháromság Isten itt él közöttünk is, beszélhetünk Hozzá, járhatunk Vele és Ő is szól velünk. Ha ezt fel tudjuk fogni, tisztán fogunk élni, tisztán beszélni, és mindent tisztán cselekszünk, mert nem akarunk fájdalmat okozni a Szentháromság Istennek. Látjátok Neki is vannak érzelmei, de ezek az érzések nem emberi értelemben uralkodnak Rajta.

Ahogy áthaladunk ezen a kis városon, utcajelző táblákat is láttam, de nem emlékszem az utcanevekre. Ezután egy kis ösvényre tértünk rá.

MENNYEI PALOTA

Hatalmas épületet láttam kiemelkedni a fák mögül. Egy palota volt. Jézus egész idő alatt beszélgetett velem, miközben a palota felé haladtunk. Az ajtóhoz érve kopogtatott. / A mennyben mindenki udvarias, nem erőszakosak. Nem közelednek csak úgy a falakon keresztül./ Jézus vagy három percig várt, aztán újból kopogtatott, még mielőtt valaki válaszolt volna. Azt gondolná az ember, ha Jézus Krisztus, a dicsőség Királya jön az ajtódhoz, és Ő kopogtat, azonnal válaszolnál, de ők nem ezt tették. Végül egy kedves férfi nyitotta ki az ajtót, fejét kidugta, s azt mondta: „Hogy vagy Jézus, és hogy vagy Roberts?” Ez megijesztett engem, úgy, hogy majdnem elszaladtam. „Honnan tudja ez az ember a nevemet?” – gondoltam „egyedül Jézus ismerheti ki vagyok.” Furcsa volt, de a mennyben mindenki tudta a nevemet. Sokan kérdezték: „Hogy vagy Roberts?” Úgy beszélgetnek, ahogy mi beszélünk. /Megtudtam, hogy a mennyben az új nevünk mellett megtartjuk a saját nevünket is./

Felnéztem az emberre, s meglepődve- válaszoltam: „Köszönöm, jól vagyok.” Így szólt: „Gyertek be!”

Tudnunk kell, hogy mikor a mennybe kerülünk, nem a természet szerinti korunkban leszünk, hanem a szellemi érettség, a belső ember érettségének korát fogjuk viselni. Mivel én csak látogató voltam, hol a természetes korom szerint 8 évesen mozogtam, hol- nagyanyám és édesanyám imádságai által elért magasabb szellemi érettségem mértékében.

Legtöbbször nem 8 éves voltam a mennyben. Volt, amikor 33 éves voltam és testalkatom is azt a kort mutatta. Legtöbben 30 éveseknek látszottak. Ez érthető, mert a biblia is azt mondja, hogy olyanok leszünk, mint Ő /I. János 3:2/ Ennyi idős volt. Jézus is, mikor elhagyta a földet, a 30-as éveiben volt, és mi is így leszünk. / Gyermeket nem láttam a mennyben, úgy hiszem, hogy azok a menny egy másik részében vannak./

Bementünk a mennyei palotába és leültünk. A bútorok mások a mennyben, mint a földön. Néha a földi bútorokon kényelmetlenné válik az ülés. A mennyben kényelmet találsz, a bútor szinte átölel. Leültem egy bársonyszékbe, és az volt az érzésem, a szék is él, mert a testformámhoz igazodott. Olyan kényelmes volt, hogy egyszer sem kellett az ülésemen változtatni. Ahogy ott ültünk, emberi mértékben kezdtünk beszélni arról, hogy az ég és a föld együtt imádkoznak – mert először minden lelki, szellemi szinten megy végbe, mielőtt a földön is mutatkoznék./ Az imaharcosok tudják, hogy először lelki, szellemi vonalon kell megharcolni, megszülni és hitben hordozni mindent mielőtt a földön megvalósul./ „Miképpen a mennyben, azonképpen a földön is…/

Beszélgetésünk után végigjártuk a palotát. Olyan volt, mint a mi földi házaink, de minden tökéletes volt benne. Hatalmas épület volt. Az ablakon függönyök, modern festmények a falon, családi képek, zöld növények, bútorok. Mindenkinek saját palotája van. A nappali, az ebédlő, a dolgozószoba, és a konyha a földszinten vannak. Emelet is van, ott nem voltam, de gondolom voltak hálószobák. Nem tudom, hogy a mennyben is lepihennek-e az emberek.

Gyümölccsel kínáltak minket, ami egy hatalmas almának nézett ki, és csodálatosan jó volt.

Mikor elbúcsúztunk, megöleltek, megcsókoltak minket és a hátsó ajtón mentünk ki, de azt nem tudom, hogy miért.

A MENNYBEN VANNAK ÁLLATOK

Hegyeken mentünk keresztül és sok mindent megfigyeltem. Sokan szeretnék tudni, vannak-e állatok a mennyben. Igen, vannak. Mindenféle állat van. A-tól Z-ig miért is ne lenne. A föld a menny képmására teremtetett, s ha a földön van állat a mennyben is kell, hogy legyen. Láttam egy kutyát, egy bárányt és egy nagy erő oroszlánt. A fákon madarak énekeltek, kicsik és nagyok, és úgy hangzott, mintha ugyanazt a dallamot énekelték volna. Mikor abbahagyták az éneklést, mintha beszélgettek volna egymással. Másfajta állatokat is láttam, de messziről,s így nem tudtam megállapítani, hogy milyenállatok voltak. Úgy láttam, az állatok nem szaladnak el az emberektől, de nem is támadnak. Békések és nyugodtak voltak. A mennyben nincs félelem. Isten jelenlétében nincs félelem, se kétely, se semmiféle zavar, se betegség, se aggodalom. /Ezeket mind magunk mögött hagyjuk útban a menny felé./ Útközben mennyei fákat is láttam, levelek táncoltak, mintha erős szél fújt volna. Ezek is dicsőítették az Urat!

Puha, zöld füvön jártunk, s ahogy előrehaladtunk a fű újra felállt lábaink nyomán. Soha nem kell füvet vágni, mert a fű mindig egyforma magas. Ha egy levél leesik, eltűnik. Nincs rohadt fű, vagy gyümölcs a fák alatt, se száradt, elszínesedett levél, se törött ég. A mennyben minden tökéletes. Ott nincs probléma és zavar, s nem is lehet bajt, vagy problémát okozni. Ott nincs hitetlenség vagy kétely, mert az Élet Forrása van jelen. Isten jósága uralkodik. Ha egy villanykörte felé nézünk, a legnagyobb fény a villanykörte körül van. Így van Istennél is. A legnagyobb erő, a legnagyobb élet és a legnagyobb öröm is Isten körül van. S eljön az a nap, amikor végre hazamehetünk a mennyei otthonunkba, és Isten az emberek között fog járni!

II. RÉSZ

DICSŐÍTÉS ÉS KÖNNYEK

Jézus és én barátokként jártunk együtt a mennyben. Egyáltalán nem zavart, hogy vagyok öltözve, mit mondok, vagy mit teszek. – Úgy voltam öltözve, mint a többiek. Minden szent az igazak fehér köntösében járt. Láttam, hogy egyesek különböző színű öveket viselnek. Néhányan ékszert is hordanak. Nem tudom, miért gondolják az emberek, hogy a mennyben mindenki csak lebegni fog a felhőkön. A mennyben nincs lustaság, mindenkinek van tennivalója, de mindenki élvezni fogja ottani feladatát. Értelmetlen, mikor az emberek azt mondják:”Láttam az angyalkámat,” a lelki szemeik előtt egy méteres félmeztelen angyalkát látnak lebegni! Nem így van! Az angyalok 2- 2.5 méter magasak, teljesen öltözöttek, munkájuknak megfelelően. Egyeseknek van szárnyuk, másoknak nincs. Ahogy Jézussal következő célunk felé haladtunk, több embernek bemutatott a múltból. A múltban történt eseményekről beszélgettünk, és olyan dolgokról, melyeknek ezután kell megtörténni.

ISTENTISZTELET ÉS DICSŐÍTŐ SZOLGÁLAT

Rövidesen hatalmas épület elé érkeztünk, ami hasonlított a mi földi konferencia épületeinkre. Szentek gyülekeztek itt össze Istentiszteletre. Még az épületet is dicsőséges fényáradat ragyogta körül. Jézust és engem két angyal fogadott, akik előrevezettek minket a második sorba, ahol két helyet tartottak fent részünkre. Útközben az emberek köszöntöttek minket, kezet fogtak velünk, megcsókoltak. Az egész épületben egyetlen szomorú arc sem volt. Azt gondolta volna az ember, hogy egy nagy családi találkozón van, ahol a jelenlevők már 100 éve nem látták egymást. Mindenki oly örömmel ölelte és csókolta meg a másikat, mondván: „Dicsőség az Úrnak! Hogy vagy?” Itt nem számított honnan jöttél, hogy nézel ki. Szeretetből fakadt minden. Ahogy Jézussal leültünk a részünkre fenntartott helyre nagy csend lett, s jobbról egy 5-6000 tagú énekkar ment fel a pódiumra. /Nem angyalok voltak, azoknak más az öltözetük/ A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. A teremben. Az énekkari öltözetek emlékeztettek az itteni, földi kórusi ünnepi ruházatra, az asszonyok haja szép, rendezett volt, minden tökéletes, minden arcon tökéletes mosoly. Ám amikor el kezdték dicsőíteni az Urat, elvesztették minden hasonlatosságukat a mi templomi kórusainkhoz! Kezeiket magasba nyújtva, hangjukat felemelve, lábaikkal táncban dicsérték az Urat! Százszor csodálatosabb volt, mint a földi énekszolgálataink! Teljesen megelevenedve, életre kelve, mindent betöltve magasztalták az Urat. Mindenki csatlakozott ehhez az örömteli dicsőítéshez, mindenki magasra emelt kezekkel táncolva, sőt voltak, akik örömükben ugráltak is. Nem szégyellték magukat, mert bennük minden az Urat dicsérte. Nem volt vezetője ennek a dicsőítő szolgálatnak, ami kb. két óra hosszat tartott. A dicsőítésnek tartalma van. Ha nem kényszerűségből származik az, akkor megfogható, látható magasztalássá válik. Láttam, hogy a dicsőítés az ajkakból, mint arany lehelet szállt el, s amikor befejeztük, az egész dicsőítés felemelkedett a trónterembe! De én sem álltam ott tétlenül! Csatlakoztam az ujjongó tömeghez, s közben Jézusra néztem, akinek arca ragyogott a belső örömtől. Minden ékesen és jó rendben ment végbe. Sehol sem volt egy hamis hang, egy percig el nem hallgatott a dicsőítés, sőt, nőttön-nőtt. A földön az a baj, hogy túl hamar ellankadunk, s hamar abbahagyjuk a magasztalást. Még nem tanultuk meg a dicsőítés és imádat áldozatát. Át kell lépnünk a határt, mikor nem kötelességből dicsérjük az Urat, hanem örömmé válik az, akkor meg fogjuk tapasztalni a jeleket és csodákat is. Az Úr dicsőségben lakozik. Az imádatban történnek a csodák. Néha a dicsőítésben is, de az imádatban mindig. A csodák, melyek szolgálatom során megjelennek, mindig akkor történnek, mikor imádatban egész lényét mindenki átadja az Úrnak. Ne tartsátok magatokat vissza! Mindenestől adjátok át magatokat Néki, hogy mind megkaphassátok! Nem 50 százalékot, de 100 százalékot kell adnunk mindenben. Azért olyan sok a válás is. Mindegyik partner csak 50 százalékot ad. Te adsz 50-et, s én is adok 50-et. Ez a baj. 100 százalékot kell adnunk, s akkor az is sikeres lesz minden téren. A szentek a mennyben 100 százalékot adnak mindenben. Olyan örömmel adták át magukat a dicsőítésben az Úrnak, hogy alig várták, hogy kezdődjön a következő Istentisztelet – ahogy ezt később elmondták nekem./ Istent imádni mennyei tennivalóink egyike lesz/ Hirtelen minden elcsendesedett. Az énekkar visszament a helyére a pódiumon, ruháikat lesimították, majd csendben elvonultak. Jézus megkérdezte: „Hogy tetszett az istentisztelet?” Így feleltem: „Nagyon, de miért fejeződött be már?” „Mert más dolgunk van”- felelte. Elmegyünk az Élet Vizéhez.

JÉZUS SÍR A HITETLENSÉG LÁTTÁN

Ahogy elhagytuk az épületet, Jézus el kezdett sírni. Jézus Krisztus, az Isten fia sírt! Felém fordult, s könnyekre fakadt közbenjárói könyörgésben! Egyes dolgok túl szentek ahhoz, hogy most elmondhassam, de Jézus ezt megengedte, hogy elmondjam: „Roberts, annyira szeretem az embereket, hogy még egyszer visszamennék a földre, prédikálni, szenvedni és meghalni, a pokolba újra alászállnék egy személyért is, aki vágyna a mennybe jönni, ha még nem történt volna meg a megváltás. Mindezt vállalnám a legnyomorultabb bűnösért is, egyért is, ha még meg nem tettem volna.”

Többször is elismételte. Annyira szeretem az embereket. Miért nem hisznek bennem? Miért nem fognak szavamon? Nem tudják, hogy enyém a hatalom a mennyben és a földön, s hogy én mindig megcselekszem, amit megígértem? Hisz olyan könnyű, olyan egyszerű! Csak álljanak rá az én ígéreteimre és megcselekszem!”

Egyre jobban sírt az Úr Jézus, s ezt mondta: „ nem tudom, miért mondják az enyéim, hogy hiszik, hogy megadom, amit kérnek, de ha nem az ő idejük szerint cselekszem, akkor már kételkednek. Ó, bárcsak hinnének, s ezt meg is vallanák, hogy bíznak Bennem, bizony én betölteném minden kérésüket a megfelelő időben.”

Jézus hitetlenségünk felett sírt. Fájt neki, hogy mi bizalmatlanok vagyunk, én is sírtam a saját hitetlenségem felett. Csak 8 éves voltam, de tudtam mi a hitetlenség, és az fáj Jézusnak. Szövetséget kötöttem Jézussal és megígértem, hogy soha nem fogok kételkedni szavaiban. Azóta, ha bármiféle kétely merül fel bennem, gondolataimban vagy szavaimban, azonnal emlékezem Jézus könnyáztatott arcára értünk való közbenjárásaiban.

ÉLET VIZÉNEK FOLYÓJA

A dicsőítő Istentisztelet után meglátogattuk az Élet Vize Folyójának egy ágát. A víz itt csak térdig ért és kristálytiszta volt. Levettük a cipőnket és begázoltunk. S tudjátok, mit csinált Jézus, ahogy a vízbe léptünk? Megfogott és pár percig vizicsatáztunk! Nem tudom, hogy magyarázzam meg, de a víz „belsejében” voltunk. Gondoljátok, mit jelentett nekem, kis 8 éves gyermeknek, hogy a Dicsőséges Király, Isten Fia időt szakít magának, hogy velem vizicsatázzon az Élet Vizének Folyójában! Mikor majd visszamegyek a mennybe jelzőtáblát fogok arra a helyre állítani, amire az lesz írva: „Ezen a helyen Jézus Krisztus nemcsak Megváltóm és Uram, hanem egyben Barátom is lett!” Igen, a barátom lett! Azóta együtt járunk, együtt beszélgetünk. Az Élet Vizének Folyója egészen más, mint a földi vizek. Ha belépsz, megtisztít. Minden rosszat, ami a földi életből megmaradt benned, elmos, és életet ad a Forrásból, ami az Isten trónterme. Az Élet Folyója olyan, mint egy hegyi patak, kristálytiszta, átlátszó. Miután Jézus és én a játék után kiléptünk a vízből, úgy érződött, mintha egy nagy hajszárító fújt volna ránk. Ruháink egy pillanat alatt megszáradtak. Felhúztuk cipőinket és elindultunk.

BIZONYSÁGTEVŐK SEREGE

Ezután egy igen kedves dolgot láttam! Mintha egy hatalmas futball-stadion mellett haladtunk volna el, de az ülések kifelé voltak fordítva, a Földünk felé. Rengeteg ember ült az üléseken, fejükön kis sapkák, sokaknak kezében kis zászló és mind kiabált! A Zsidókhoz írt levél 12:1 beszél a „bizonyságtevők fellegéről”. /Angol Bibliában: Bizonyságtevők fellege”./ Én láttam őket. Figyelnek bennünket, s látják, amit itt a földön cselekszünk szellemi szolgálatunkban. Így például, ha prédikálok, kiáltásaikkal erősítenek: Fuss! Jól van! Így tovább! Félidőben térdre borulva imádkoznak. Utána felkelnek és tovább biztatnak bennünket. 100 százalékig mögöttünk állnak a harcunkban, s milyen lelkesítően kiabálnak: „Menj tovább! Menj utána! Ragadd meg!” Ha fel tudjuk fogni, hogy egy családhoz tartozunk mennyen és földön, s ha feszülten figyelünk, akkor meghallhatjuk őket, amint buzdítanak, erősítenek bennünket életünk minden területén. De még meg kell tanulnunk ezt a felfelé hallgatást a Szellem által.

III. RÉSZ

AZ EL NEM KÉRT ÁLDÁSOK

Ezután egy hatalmas, szokatlan kinézetű épületet láttam. Fel volt díszítve mindenütt. Rendkívül érdekelt, hogy mi lehet. Mennydörgést hallottam a belsejéből és villámokat láttam hátsó falából kilövellni. Eddig hallható beszéd formájában társalogtunk Jézussal, de most csak ennyit gondoltam, vajon, mi lehet ez az épület? S Jézus azonnal válaszolt:”Ez Isten trónterme. Szívem megdobbant, de tovább mentem feléje. Szokatlan volt ez is, hogy ezelőtt az épület előtt 6 sor virágot láttam, melyek egészen a bejáratig szegélyezték az utat. A virágok színe szinte állandóan váltakozott a szivárvány minden virág, bimbó és levél egyforma volt. Az épület előtt 12 fa is áll, de nem földi jellegű fák, hanem mennyeiek: a bölcsesség fája, mely szeretet gyümölcsét termi, és így tovább. A 12 fa Dávid csillagának formájában volt elrendezve. Ez az oka annak, hogy Izrael a mai napig is ezt a jelképet használja nemzeti szimbólumának. A kapu előtt két harcos angyalt láttam őrt állni, kihúzott kardokkal, melyek pengéi tüzes lángok voltak. /Emlékeztek ugye, hogy Mihály arkangyal a harcos angyal parancsnoka. Ez a két angyal állandóan a Trónterem kapujában áll lángoló kardjával./

Mikor Szentháromság Isten benső tanácsában van jelen ott, azért, hogy az emberek dicsőítését, vagy sírását, panaszait, meghallgassa, az angyalok kardjaiból különösen hosszú lángnyelvek csapnak ki. Mikor valaki beszélni akar ott Istennel, de nem alkalmas az időpont, az angyal azt mondja: „Most nem lehet”- s feléje fordítja a lángoló kard hegyét, de ez nem fájdalmas érintés, csak figyelmeztetés, hogy nem alkalmas. / De az imák mindig bejutnak a trónterembe!/

Mit gondoltok, miért voltak Smith Wigglesworth és John G. Lake olyan nagy emberei Istennek? Mert mindig az Úrral jártak és beszélgettek Vele. Legjobban úgy ismerhetjük meg Istent, hogy szellemben imádkozunk, nyelveken szólunk. A nyelveken való imádkozás azonnal összeköt a Trónteremmel. Ahelyett, hogy imáinkat csak benső bizonytalansággal mondanánk el,- irányítsuk egyenesen a Trónterembe őket.

A MENNY RAKTÁRHÁZAI

Kicsit továbbmentünk- és most jön történetem legfontosabb része. Három nagy raktárt láttam, kb. 200 m-re a trónteremtől. Nagyon hosszúak voltak és nagyon szélesek ezek a raktárházak. Tudom, hogy sokkal több van, de én csak ezt a hármat láttam. Beléptünk az elsőbe és Jézus becsukta mögöttünk az ajtót. Körülnéztem és nagyon megdöbbentem. Az egyik oldal tele volt karokkal, ujjakkal és más külső testrészekkel. Lábak lógtak a falon- és így együtt mégis természetesnek tűnt az egész és nem volt ijesztő. Az épület másik részében kicsi csomagokban szemek voltak, megjelölve: zöld, barna, kék stb. Ezek a raktárak tartalmazzák mindazokat a testrészeket, melyekre nekünk itt a földön szükségünk van, de nem fogjuk fel, hogy ezek az áldások el vannak készítve részünkre és szükségletünk szerint, – más nem használhatja. Ezek szentnek, bűnösnek egyaránt rendelkezésére állnak. Jézus így szólt: „Ezek az el nem kért áldások. Ennek az épületnek nem kellene telítve lennie. Ezt mindennap ki kellene üríteni. Ide hittel be kell jönnötök és elvenni a szükséges részt magatok számára és annak, akikkel a nap folyamán kapcsolatba kerültök.” Ezek az el nem kért áldások mind ott vannak a raktárban: százával lábak, karok, bőr, dobhártyák, minden ott van. Annyiból áll az egész, hogy oda kell menni a hit karját kinyújtva érte és el kell venni, mert ott van , mind ott van!

Kérd meg az Urat, hogy végezzen rajtad egy természetfeletti műtétet. Testvérek, nem kell rimánkodni érte, ott van elkészítve, csak nyúlj ki érte a hit karjával és kérd el, hozd el! Te lehetsz a szállító! Csak hozd el és add ezeket a részeket azoknak, akiknek szükségük van rá. De figyelj ide. Én elhozhatok egy lábat valakinek onnét, de az illetőnek el is kell vennie, különben hiába hoztam el. Addig nem ér néki semmit, amíg el nem veszi. A raktárház ajtaja soha nincs zárva. Mindig nyitva van, hogy bárki bemehessen, akinek szüksége van valamire. Ki kellene azokat az épületeket ürítenünk!

A SZENTSZELLEMMEL VALÓ TÖLTEKEZÉS

Az épület egyik hátsó részében egy gyógyszeres szekrényke áll. Mint egy kíváncsi 8 éves gyermek, mikor Jézus, nem nézett oda kinyitottam az ajtaját és belestem a szekrénybe. Gyógyszeres üvegekhez hasonlókat láttam benne. Egyiket levettem a polcról, ez a felírás volt rajta: BÉKE. Aztán megnéztem egy másikat, azon ez állt, s talán ez volt a legérdekesebb: TÚLTÖLTEKEZÉS A SZENT SZELLEMMEL. A túladagolás bármiből is megölheti az embert, de az nem állhat a Szent Szellemre! Legfeljebb átváltozunk! Úgy, hogy biztos semmi hátrányunk nincs abból, ha Istenhez kiáltunk, hogy töltsön be fölöttébb az Ő Szent Szellemével. Ez soha nem árthat, sőt kérd el ezt Tőle, és élj vele! Mikor Jézus látta, hogy nézegetem az üvegeket, el kezdett ismét nevetni. Ha valaha látnátok vagy hallanátok Jézust nevetni! Hátradőlve szinte hahotázik! Azt hiszed, hogy mindjárt összeesik a nevetéstől, annyira kacag. Azért olyan erős! Látod az Úr öröme az Ő erőssége! Ezután átmentünk egy ajtón egy másik részbe, ahol angyalokat láttunk dolgozni nagyon szorgalmasan. Egyik jobbra, másik balra sietett, egyik szortírozott, egy másik jegyzetelt, egyik ide adott utasítást, a másik más irányba, mind nagyon el volt foglalva, és nem is vették észre, mikor Jézussal bejöttünk. /Én szortírozó teremnek neveztem el ezt a helyiséget./

Jézus odalépett az egyik fiókhoz és kihúzta. Kiemelt egy kartotékot belőle, amin az állt: „Kenneth Roberts Liardon”, az én nevem. Kinyitottam és belenéztem. Benne voltak az összes szükségleteim fontossági sorrendben: először a szükségleteim, mert ezek a legfontosabbak, utána a kívánságaim, melyek várhatnak. Ezek mind fel voltak írva születésem napjától kezdve halálom napjáig.

Testvérek, őrző angyalotok már nem csak az Urat szolgálja, hanem titeket is és beszélhettek hozzá. A Bibliában mindenütt látjuk, hogy a próféták beszéltek az angyalokkal. Dániel is beszélt a 10. részben az angyallal és mi is beszélhetünk. Dániel volt az egyetlen ember a Bibliában, aki mindkét arkangyallal beszélt: Mihállyal és Gábriellel is. Mindkettő eljött Dánielhez és Dániel kérdéseket tett föl nékik. Valaki azt mondja: „Ha az ember angyalokkal beszél, valami furcsa hitbéli elképzeléssel fog előállni.” De ha mi a belső emberünktől vagyunk vezérelve, akkor meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, persze, hogy a gonosz mindent hamisítani akar, amit Isten cselekszik. De tudni fogod, hogy az Úr beszél-e vagy a gonosz, mert fel fogod ismerni az Úr hangját, különbség van az a két hang között.

A SZÜKSÉGLETEK ÉS KÍVÁNSÁGOK BETÖLTÉSE

Ha az Isten által előírt feltételek szerint jársz, őrző angyalod fölmegy az égbe, kihúzza a kartotékodat és Isten elé viszi, s ha te a legjobb akaratod és tudásod szerint jársz el, akkor Istennek nincs lehetősége, mint hogy kielégítse szükségleteidet. Ránéz a kartotékodra, s közben az angyal ezt mondja: „Ő megtette mindazt, ami rá volt bízva. Erre és erre volt szüksége, mit gondolsz Uram?” A Szentháromság Isten belső tanácsot tart és azt mondja: „Megadjuk néki, amit kért” Néha azt mondja: „Azt is megadjuk néki, amit szeretne.” /Zsolt. 37:4/, s angyalod lehozza a választ, a gyógyulást, a pénzt, amire éppen szükséged van. De az angyalnak visszafelé jövet keresztül kell harcolnia magát a „Víz nélküli helyeken” /Lukács 11:24/ Jézus azt mondja: A víz nélküli helyekre űzzük a démonokat.” Ez a második menny. Ott nincs semmi, amit a démonok birtokukba vehetnének, csupán egymással vannak benső hadakozásban.

A vallástételünk és imáink azok, melyek az angyalokat a menny és a föld között mozdítják. Ezért küzd a gonosz olyan erősen a hit és a bizonyságtétel ellen. Ez az oka annak is, hogy imáink időnként látszólag nem nyernek választ a mennyből. – szellemed már szinte ki tud nyúlni érte, hogy a tiéd legyen, – de aztán az utolsó pillanatban elveszted egy rossz szó vagy gondolat miatt: vagy teszel valamit, amit tudod, hogy nem kellene, és az angyalnak vissza kell fordulnia az áldással a mennybe

JÉZUS FELSZENTEL A SZOLGÁLATRA

Egy darabig csendben haladtunk Jézussal. Aztán Jézus hozzám fordult, egyik kezével mindkét kezemet megfogta, másikat fejemre helyezte és így szólt: „Roberts, nagy munkára kenlek fel téged. Nagy munkára hívlak el. Úgy kell futnod, mint még senki másnak, úgy kell prédikálnod, mint még senki másnak, más kell hogy legyél, mint a többiek. Nehéz idők fognak jönni, de tekintsd úgy, mint felfelé vezető lépcsőfokokat és nem úgy, mint buktatókat. Menj hatalommal, menj hittel! Fuss úgy, mint ahogy más még nem futott! Menj és cselekedj, ahogy én cselekedtem.” Mikor Jézus először mondta, hogy „Fuss!” kenet és tűz ömlött ki Belőle, s áramlott át rajtam, tetőtől talpig betöltve valómat. Azóta ahányszor beszélek Istenről akár egy, akár 3000 ember előtt, érzem ezt a tüzet, ahogy a Zsidókhoz írt levélben 1:7-ben áll: „…teszi az Ő szolgáit tűz lángjává.” Olyan forróság tölt el, hogy a veríték kiver és teljes bensőmet eltölti a kenet.

Testvérek, be kell kerülnünk Isten tüzébe! A tűz az, ami elemészti a gonoszt és a pelyvát /Máté 3:12/ az életünkből, az tisztít meg, hogy tisztán és szentül állhassunk meg Isten előtt. Látod, nem járhatsz bűnben Isten előtt. Ha megpróbálod, a tűz meg fog emészteni. De, ha hagyod, hogy a Szent Szellem tüze járja át testedet és megtisztítson, akkor nyugodtan járulhatsz Isten elé, tiszta szívvel, tiszta elmével. Akkor békességgel állhatsz színe elé, nem kell félned, hogy a tüze elpusztít. Miután Jézus felszentelt a szolgálatra és imádkozott értem, egy lépést hátralépett. Ekkor ránéztem a kezemre és láttam, hogy mindkettő lángvörös. Jézus filmvásznat húzott le előttem, amin megmutatta életemet, születésem napjától kezdve. Bár csak 8 éves voltam és nem sok időt éltem még, végignéztem a múltam, majd az előtte álló életemet is egészen a halálom napjáig. / Ez azonban nem azt jelenti, hogy várnotok kell Jézus visszajövetelére addig, míg én meghalok. Csak az Atya tudja Jézus visszajövetelének időpontját, Jézus Krisztus maga sem tudja ezt, ahogy Önmaga is megmondta. Ezért Ő úgy mutatta meg az életemet, mintha nem jönne vissza ez idő alatt. De hitem szerint Jézus még az én életem alatt vissza fog jönni./ Én nem félek meghalni, haza akarok menni a mennybe, szeretnék a mennyei palotában lakni és Jézussal járni az arany utcákon. Ezután Jézus különböző arcokat mutatott meg, akik életemre nagy hatással lesznek. Megmondta keresztnevüket is, és vezetéknevük kezdőbetűit. Ezek közül már többel találkoztam is. Néhányan nem úgy cselekedtek, ahogy Isten akarta, de én ezeket az Úrra bízom. Nem avatkozom bele ezekbe az ügyekbe. Ha valaminek meg kell történnie, Isten az el fogja végezni. Láttam magam szolgálat közben több helyen prédikálni. Vannak dolgok, amiket még egyelőre nem mondhatok el, mert még nincs itt az ideje. Jézus megölelt és megcsókolt. Ideje volt, hogy visszatérjek. Nem is akartam maradni, mert sok olyan életet láttam, akiket meg kell nyernem az Úrnak. A legnagyobb csoda nem a halottak feltámasztása, hanem az, amikor valaki újjászületik!

Elindultam a legközelebbi kijárat felé, Jézus utánam szólt: „Roberts!” Visszafordultam, s ott állt Jézus felém nyújtott kezekkel. Arcán könnyek folytak végig és így szólt: „Szeretlek!” S ahogy ezt mondta, én újból a testemben éreztem magam. Nagyon meg voltam lepve, de tudtam, hogy amit átéltem, valóság volt, mert a tűz és a kenet még 2 és fél óráig át- és átáramlott bennem, visszatértem után. Szoktunk szólni Istenről való átéléseinkről- hát én átéltem Istent. De Ő nem személyválogató. Amit velem cselekedett, veled is megcselekszi. Talán sokan azt mondják: „Oh, Isten ezt csak különleges emberekkel teszi meg, kiválasztott prófétával.” Nem így van, veled is megtörténhet, de először el kell döntened, kinek akarsz szolgálni. Mindent át kell adnod Istennek. Mindent A-tól Z-ig, mindent, hogy mint barátja is járhass előtte. Mert te is barátja lehetsz Istennek. Az én életem csak egy példa arra, mi történhet veled is, ha engedsz az Úrnak, de ezzel nem magamat akarom felmagasztalni. Én csak előfutárja vagyok a fiataloknak. Az én szolgálatom kétirányú: az időseket felrázom és kérdés elé állítom és a fiatalokkal azonosítom magam. Nem sok ilyen irányú szolgálatot ad az Úr. Talán azért hívott el ilyen fiatalon az Úr, mert tudta, nekem nem számít, hogy a világ mit gondol vagy mit mond. Én azt fogom tenni, amit Isten mond, bármi történjen is. Jézus és én barátok vagyunk. Együtt járunk, együtt beszélgetünk. Együtt szállunk fel a repülőre, egymás mellett ülünk. Semmit sem kívánok nélküle tenni!

A SZENTHÁROMSÁG ISTEN MEGISMERÉS

Mikor reggel felébredek, azt mondom: „Jó reggelt Istenem, jó reggelt Úr Jézus, jó reggelt Szent Szellem Isten!” S várom a választ, ami mindig meg is jön: „Jó reggelt, Roberts” három különböző hangon. Hogyan ismerem meg a különbséget? Három megkülönböztethető Személyiség Egyben van. Ha átkerülne abba világba a Szellem által, akkor fel tudod ismerni ki szól hozzád. Néha a nyelveken való szólás lefordításából is meg lehet állapítani a három közül melyik szólt. Soha nem szakítják félbe egymást. A Szentháromságot nem érzelmeinken keresztül ismerjük meg, hanem Isten Igéje alapján. Érzelmeink változnak és nem megbízhatóak. Ha tanulmányozzuk Isten Igéjét, jobban megismerjük őt. A Szentháromság Isten is a Barátom. Mikor barátokká lesztek, megtanuljátok, mi tetszik Neki és mi nem. Ismerve Őt, fogjátok ezt is tudni, miért cselekszik az Úr az Ő Egységében és Hármasságában. Isten lénye úgy is megnyilatkozik, mint világosság, élet és szeretet. Isten annyira szereti az embert, hogy ez a szeretet túlárad benne. Isten egy Személyiség. Érzelmei vannak. Sokszor fáj Neki, hogy már régen nem beszéltünk Vele. Te is lehetsz Isten barátja, megismerheted Istent. Mikor mondtad Neki utoljára: „Istenem szeretlek!” Bizonyára már régen. Ő is meg akar téged ismerni. Félúton eléd jön , ha közeledsz feléje. Csak annyit kell tenned, hogy leülj és így szólj: „Istenem beszélni szeretnék Veled.” A Szent Szellem is segíteni akar. Ő a legszínesebb egyéniség, akit valaha is megismertem. Ő az, Aki szellemi módon nevettet, táncoltat. Ő az, Aki kenete erejével földre hullajtja az embereket, s néha úgy földhöz szögezi őket, hogy egy ideig nem is tudnak felállni. Ő az, Aki megnyitja a vakok szemeit. Ő az, aki a szemellenzőnket leveszi szellemünkről. Ő az, Aki megmutat dolgokat. Ő a Szentháromságban rejlő erő. Ő az, Aki bennünk él. S ha felfognánk, hogy ugyanaz az erő, mely Jézust feltámasztotta halottaiból, bennünk is él, egyikünk sem maradna beteg. Meg kell tanulnunk járni és beszélni Istennel, mint Énok. Meg kell ismernünk Istent, hogy Ő ki, nemcsak azt, hogy mit kaphatunk Tőle. Ha a szíved rendben van, úgyis megkapod, amire szükséged van. Isten hatalmas Isten és gondot tud viselni a mi kis problémáinkra. Ahogy Smith Wiggleworth testvér is mondta, meg kell tanulnunk a földi problémákat mennyei szemszögből nézni.
ISTEN ÉL ÉS URALKODIK!

JÉZUST MÁSODSZOR LÁTTAM

10 éves voltam, mikor másodszor láttam Jézust. A szobámban voltam és Jézus csak átjött a falon. Egy pillanatra meglepődtem, Jézus lehajolt, és megölelt, és erősítő szavakat szólt hozzám. Ezek is egyike azoknak a beszélgetéseknek, amit nem oszthatok meg senkivel, mert olyan szent dolgokat szólt. Utána a szoba másik oldalán kiment.

Harmadszor Jézust 11 éves koromban láttam. Az előszoba ajtón jött be, míg én tévét néztem. Odajött, leült mellém, egy pillanatra ránézett a tv-re, s egyszer csak minden kikapcsolódott a természetes világból. Semmit nem hallottam attól a perctől kezdve. Sem tv-t, sem a telefont, csak Jézust hallottam, s csak Őt láttam dicsőségben. Ránéztem, s ezt mondta: „Roberts, azt akarom, hogy generálisaim életét tanulmányozd. Úgy ismerd meg őket, mint a saját tenyeredet. Tudd meg, miért voltak sikeresek, tudd meg, miért buktak el, hogy azt az utat ne járd.” Felállt és kiment az ajtón. A tv bekapcsolódott és a film tovább ment. Azóta nagy figyelemmel tanulmányozom a Biblia nagy embereinek életét, /és néhány kevésbé ismertét is/, hogy megtanuljam sikereinek vagy bukásainak titkát és okát. Smith Wigglesworthról írt könyvvel kezdtem, nagy férfiak és asszonyok életét tanulmányoztam: John Alexander Dowiw-t, Charles Finney-t, MarieWoodworth Etter-t, John Lake-t, Aimee Semple Mecpherson-t, Kathryn Kuhlmant-t és még sok más szolgálattevő életét is.

Mi rendszerint futunk a gonosztól. Ezeknek az életéből én úgy láttam, hogy ők viszont futottak a gonosszal való viadalra. Ezek az emberek nem féltek semmitől. Sokat tanulhatunk ezeknek a nagy férfiaknak és asszonyoknak az életéből, akik most már mind az Úrnál vannak. Amikor a könyveket olvastam, a Szent Szellem tanított. Elmondta, melyik ember milyen volt. Azt kérdezte: „Észrevetted ez vagy azt? Mit tettek, mit mondtak, milyen volt a kapcsolatuk velem?” S felidézte a jelenetet, mondván: „Én tudom, hogy hogyan történt, hiszen én is ott voltam.” Ő az én barátom. Így beszélget velem, és én is Ővele. Megtanított a természetfölötti valóságban járni. Mikor gyülekezetben szolgálok, mindig belépek az Úr jelenlétébe és valóságába. Mikor Jézus otthonomban meglátogatott azt mondta: „Ha engedelmes leszel ezekben a dolgokban, hamarosan többre hívlak el. „El kellett hagynom a tv-t. Ott kellett hagynom az iskolai sportokat. Mindent el kellett hagynom, még a legjobb barátomat is és cselekednem azt, amit az Úr várt tőlem, hogy betölthessem azt a szolgálatot, amire Ő elhívott. Jézus egy másik ígéretet is tett nekem aznap. Megígérte, ha hűséges leszek a generálisai életének tanulmányozásában, akkor találkozni fogok a mai kor generálisaival. Megtartotta ígéretét, kapcsolatba hozott velük. Ha engeded, hogy Isten cselekedjen, akkor helyére kerül minden. Istennek más az időbeosztása, mint a miénk. Nekünk is az Ő időbeosztása szerint kell lépnünk. Emlékezzetek rá, hogy a Biblia nagyjai közül nem sokan engedték, hogy a földi időbeosztás uralkodjon rajtuk.

VISSZANÉZTEM A MENNYBE

1983. januárjában reggel öt órakor egy angyal ébresztett föl. Azt mondta: „Nézz!” és én visszanéztem a mennybe. Más a mennybe menni és más a mennybe nézni. Ez alkalommal nem mentem a mennybe, csak visszanéztem oda. Szellemi, lelki életünk szemei nem gyengülnek el, mindig tisztán látunk azokkal. A menny a világmindenség tetején van, messzire kell nézned, hogy elérd tekinteteddel. A világmindenség olyan sebességgel terjed, amilyen sebességgel Isten létrehozta, de a világmindenség a menny kapujánál kezdődik. Mikor benéztem a mennybe, láttam azt a helyet, ahol 8 éves koromban látogatásom közben tízezrével láttam a tüzes szekereket. /Valószínű, hogy ezeket lovak húzzák, de akkor nem láttam a lovakat, csak játszottam a szekereken/. De most az Összes tüzes szekér eltűnt onnan. Jézushoz fordultam és megkérdeztem: „Mit jelent ez? Miért adtad ezt tudtomra?” Így válaszolt: „Ahányszor nagy szellemi ébredés volt a földön, Istennek ezek a tüzes szekerei mindig elhagyták a mennyet, hogy elszállítsák a szükséges fegyvereket és az erőt ehhez a nagy munkához. Emlékszel arra a szövetségre, amit egymással kötöttünk, mikor itt jártál?” – kérdezte Jézus. „Szövetségünkhöz az is hozzátartozik, hogy megmondjam most neked, ezek leszálltak a földre, és továbbították a szükséges erőt, mert Isten el kezdte az Ő nagy munkáját. Nem kell már imádkozni, hogy az ébredés megjöjjön, mert már megjött, itt van!”- fűzte hozzá Jézus. Valóban nem kell már így szólnunk: „Imádkozunk ébredésért, mert már benne vagyunk! Most kezdjük csak felmérni, hogy valójában benne vagyunk!” Mintegy pünkösdi történész” megtanultam, hogy Isten minden nagy mozdulásban először új fegyvereket bocsátott rendelkezésre: Az Úr azt mondta nekem, hogy a tüzes szekerek hozzák le ezt a fegyverzetet és harcos angyalok irányítják, hogy hova kerüljenek. Később még az iskola folyosóján is hallottam a szekerek kerekeinek zaját és hazafelé az autó tetején is észleltem robajukat.

AZ UTOLSÓ ÉS VÉGSŐ MEGMOZDULÁS

Ez egy különleges kor, amiben most élünk. Ez Isten utolsó megmozdulása a földön. A Szent Szellem erői rohamozzák a földet. A dicsőség felhői szállnak alá a földre. Isten villámai /ahogy John Lake nevezte őket/ – nyilaznak le a földre. A korai és késői esők egyszerre fognak hullani és Isten mennydörgései és a szelek zúgásai egyszerre lesznek hallhatóak. Ez a vihar a Szent Szellem vihara lesz, csak várjatok, meglátjátok, hogy így lesz! Akik kételkedni fognak, azokat félreállítja az Úr. Isten csak azokat fogja használni, akik készek alárendelni magukat az Ő erejének, mert Isten nem várhat már tovább, hogy az emberek készülődgessenek. Mindenkit beállít munkájába, aki kész akár 2 éves, akár 96 éves az illető. Legyen hajlandó, legyen kész, hogy Isten ereje, áradhasson rajta keresztül. Készülj fel rá, mert ha nem, lemaradsz!

Ez az Evangélium törvénye!

Az egész keresztény világ változásban van. Minden nagyobb sebességgel pereg. Sokkal több csodát fogunk látni, hogy el fogunk ámulni, annyira hihetetlennek fognak tűnni. A gyógyulások folyamatosak, a csodák azonnaliak. Sok gyógyulást fogunk látni és a gyógyulások fontosak, de sokkal több csodát is fogunk látni: vak szemek fognak megnyílni, nyomorékok fognak meggyógyulni, hiányzó lábak pótlódnak majd egy pillanat alatt. Istennek ebben az új mozdulásában olyan összejövetelek lesznek, ahol mindenki meg fog gyógyulni egy szempillantásban. A fiatal generáció között bontakozik ki mindez először.

„ILLÉS-PALÁSTOK” FOGNAK HULLANI

Palástok fognak aláhullani nagy emberekről és prófétákról olyanokra, akik felelősségteljesen tudnak azzal bánni. Jeremiásról, Ézsauról és az Újszövetségből is, – Isten nagy embereiről palástok fognak hullani egyesekre, akik az alatt a hatalom alatt fognak munkálkodni és a sajátjuk alatt is. De nem mindenki fog palástot kapni, ezt meg kell értened. Isten fenntartotta ezeket a végidőkre, és az lesz a Szent Szellem kitöltésének legintenzívebb ideje, melyet a világ valaha is átélt. A palástok megőriztettek ezekre a végidőkre. Isten csodálatos dolgai mind körülöttünk vannak, csak fel kell fedeznünk őket. Végezz beható kutatást Isten csodálatos világába és meg fogod ismerni azt és annak működését. Isten Szent Szellemének munkája először a fiatalok közé érkezik, szellemi bátorságukat és kitartásukat kézbeveszi az Úr, s Maga céljaira fogj felhasználni az azt Ő Királyságában. Harcba szállunk a sötétség uralmának lerombolására. Az idősebb nemzedék pedig, mint imaközbenjárók, imaharcosok fognak imáikkal fedezni bennünket. Soha nem láttam még Istennek ilyen nagy erejét megnyilvánulni, mint most. 1983-ban Tulsa, Oklahomában szolgáltam a Victory Christisan Centerben 250 fiatal előtt. Miután befejeztem a prédikációt és kézrátétellel imádkoztam értük. Isten tüze szállt kezeimen át az emberekre, amit a szentek és bűnösök egyaránt láttak. Magam is annyira meg voltam lepve, hogy a végén elfelejtettem oltárhoz- hívást végezni, de a bűnösök kétségbeesve kerestek embereket maguk körül, illetve keresték a pásztort, meg engem és kérdezték: Hogyan juthatunk Istenhez? Hogyan? Mert amikor Isten ereje bizonyság lesz jelekben és csodákban, akkor nem is kell hívogatni, a bűnösök jönnek utánad, hogy megmutasd az Úrhoz vezető utat nekik. Olyan nagy volt Isten erejének jelenléte, hogy a pódiumtól 2 méterre állók is leestek Isten hatalma alatt, még azok is, akik tudatosan ellenálltak. Fiatalok, akik, még a szüleik előtt sem sírnának, el kezdtek az egész gyülekezet előtt sírni.

A SZENT SZELLEMRE VÁRNI

Sokszor várunk arra, hogy a Szent Szellem mozduljon. Pedig a Szent Szellem mindig munkálkodik. Mindig mozdul: Ő mindig mozdul! ÉS várjuk, hogy az ajándékok megnyilvánulhassanak, pedig azok mindig munkában vannak, de a baj ott van, hogy mi nem vagyunk abban a szférában, ahol ezek megjelennek. Ha belépsz abba szférába, jelek és csodák fognak követni. Érzéketlenné válsz ennek a világnak a csábításaira és az emberek bírálatára. Ennek a világnak az érdekességei el fognak tűnni előled és teljességgel mennyei Atyáddal, Istennel leszel közösségben és Reá leszel hangolva. Ez a test nem te vagy. Te lelki, szellemi lény vagy. Te csak élsz ebben a testben és elméd is van. De szükséges, hogy lelki, szellemi lényed uralja a testedet és elmédet. Nem lesz szükséged látomásra vagy külön kijelentésre az Úrtól, de fontos, hogy vezetésed legyen a Szent Szellemtől. Ez fontos és ez tanulásunk folyamatához is hozzátartozik. Én is várok arra a pillanatra, mikor Isten csak gondol valamit és én már tudom is, mi az. A Biblia prófétái így éltek. Sokszor egyszerűen tudták, hogy mit kell tenniük és megtették. Például, amikor Illés feltámasztotta a kisfiút a halálból, csak azt mondta: Szellem jöjj vissza ebbe a testbe” és a gyermek élt. Így kell, hogy mi is éljünk: olyam közel az Istenhez, anélkül, hogy mondania kelljen: Menj, imádkozz ezért vagy azért a személyért! Isten mindig a jelenben dolgozik. A mennyben nincs múlt, sem jövő. Minden a jelenben van. Ma van a megfelelő nap, most meggyógyultál! MOST! MOST!

Mi hozzászoktunk ennek a világrendnek az idejéhez,- de ha átkerülünk Isten világrendjébe, ahova tartozunk, Isten időbeosztása szerint fogunk járni: a MOST-ban. Ott mindig minden a JELEN-ben van. Mindig jelenben járunk. Isten Szellemének ebben a nagy mozdulásában el kell hogy mi is jussunk erre a pontra, hogy használhatókká legyünk. El kell jussunk Istennel egy közeli, meghitt, Vele való, járásra és beszélgetésre, mint Istenünkkel és mint Barátunkkal,- mint Ábrahám és Énók járt Vele.

Jézus Krisztus a Megváltóm és Uram

(Ima az üdvösségért)

Atyám, meg van írva az igédben, hogy ha a számmal vallást teszek az Úr Jézusról, és a szívemben hiszem, hogy Te feltámasztottad Őt a halálból, megtartatom.

Ezért Atyám, én megvallom, hogy Jézus az én Uram. Az életem urává teszem most Őt, ebben a pillanatban. Hiszem a szívemben, hogy Te feltámasztottad Jézust a halálból. Az én múltam, az eddigi életem és a sátán uralma felettem megszűnt, nem létezik többé. Köszönöm Neked, hogy megbocsátottad minden bűnömet!

Jézus az én Uram,

Jézus az én Megváltóm,

Jézus az én Gyógyítóm.

Új teremtés vagyok Jézus Krisztusban. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden Jézus nevében.

János 5:24 „Bizony, bizony mondom néktek hogy aki az én beszédemet hallja és hisz Annak, Aki engem elbocsátott, örök élete van; és nem megy a kárhozatra, hanem által ment a halálból az életre.”

János 1:12-13 „Valakik pedig befogadák Őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az Ő nevében hisznek; akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.”

János 8:51 „Bizony,bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké.”

János 10: 28 „És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezeimből.”

János 11: 25-26 „Monda néki Jézus: Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is , él; és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-é ezt?”

Efézus 2: 8-9 „Hiszen kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék.”

Titus 3:5,7 „ Nem az igazságnak cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületésnek fürdője és a Szent Szellem megújítása által, hogy az Ő kegyelméből megigazulván örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint.”

Posted in Uncategorized | Leave a Comment »