Az út

(FORRÁS: “Út a boldogság felé” című zsebkönyv. – Evangéliumi Kiadó)

——————————————————————————————-

Kocsi szágult az úton. A vezető keze lustán pihen a kormánykeréken. Összeráncolt homlokkal mered a fényszóróval bevilágított útszakaszra. Fogát csikorgatja, valahányszor egy-egy szembejövő kocsi nem veszi le a fényt idejében, vagy egy még gyorsabban száguldó autó úgy előz, hogy őt elvakítja a visszapillantó tükör.

Hová visz az útja? Hová viszi őt, a kilóméterfalót, minden útja, amelyen végigszáguld? Hová rohan, és hová rohanunk mi mindnyájan?

Hát nem teljesen mindegy? Fő, hogy versenyt fussunk az idővel! Üzleti megbeszélésre, összejövetelre, néhány perces látogatásra egy barátunkhoz… Fő, hogy mindig úton legyünk, egyik programtól a másikig. Mindnyájan kocsiban ülünk és száguldunk. Útunk mentén az elsuhanó útjelző táblák mind ugyanazt az irányt mutatják: a munka, az új feladatok elvégzése, az életszínvonal emelkedése, a magasabb munkabérek, a nagyobb szociális biztonság felé. Mindig csak előre, méghozzá olyan gyorsan ahogy csak lehet! Még a hétvégi pihenő idején, megánéletünkban is hajszolnak az útjelző táblák: “Előre, csak nem maradunk le!? Hiszen a főnök feleségének már…” És újra rátaposunk a gázpedálra. Úton vagyunk, rohanunk. De milyen úton?

MEGÁLLJ! A lámpa piros! Stop!

VALAKI eléd áll. Barátságosan, de átható pillantással néz rád. Meg kell állnod, és Rá kell nézned.

Jézus Krisztus szólít meg: ÉN VAGYOK AZ ÚT. Ismersz engem?

Meghaltam a kereszten, hogy boldog légy. Elhiszed ezt?

Miért ez a nyugtalanság benned? Bűneid miatt? Szívesen megbocsátok, mert magam hordoztam el a büntetést mindazok helyett, akik bennem hisznek.

MOST ADD ÁT NEKI A KORMÁNYT ÉS KULCSOLD ÖSSZE A KEZED!

Az Úr lakhelye

Egy ember imádkozni ment az Isten házába. Útközben betért a szomszédjához, hogy magával hívja.
– Nem mehetek – mondta a szomszéd. – Gyermekem lázasan fekszik, nem szeretném egyedül hagyni.
– Gyere velem –hívta az ember-, imádkozunk érte az Úrhoz, és minden jóra fordul.
– Köszönjük – mondta a szomszéd-, de én úgy érzem, itthon kell maradnom.
Az ember otthagyta és ment tovább. Az Isten házában sokáig imádkozott, de érezte, hogy imája nem ér sehová, hogy nem hallja az Úr. Feljajdult:
– Uram, hát nem hallasz?
– Mondjad, mit kérsz? –jelentkezett az Úr. – Nem érkezhettem meg előbb, mert a szomszédodnál voltam, hogy ápoljam a gyermekét, őt pedig megvigasztaljam.

Stjepan Lice: Út a mennyországba (elbeszélések) 109. oldal
Katolikus Kincses Kalendárium 1996.

AZ ÚJ EMBER MÁS!

Hol született?
Újjászületés városának bűnbánat kerületében.
Hol nevelkedett?
Az engedelmesség iskolájában.
Hol dolgozik?
A szorgalom szakmájában, az önmegtagadás osztályán.
Milyen a ruházata?
Az alázatosság öltönyét viseli, ruhája a Krisztus igazságának szépsége.
Merre jár?
A szolgálat völgyében, de sokszor a krisztusi lelkület magas hegycsúcsain.
Mi a tápláléka?
A reggeli és a vacsora bőséges imádság. Az Ige tiszta, hamisítatlan tejét issza, de kemény eledellel is táplálkozik. Van eledele, amelyet mások nem ismernek.
Minek örül?
Annak, hogyha Krisztus növekedik és ô maga Krisztusban élhet.
Hogyan fejlődik?
Úgy, hogy a Szentlélek által naponta növekedik belső embere.
Kire hasonlít?
Krisztus képére változik el naponta.
Mi a titka?
A Krisztussal elrejtett élet az Istenben.
Hol érzi jól magát?
A kereszt alatt, az Úr közelében.

Az ötvös tüze

Egy csapat nő a Bibliát tanulmányozta együtt. Mikor elérkeztek Malakiás könyvéhez, a harmadik fejezetben találkoztak egy verssel, amely ezt mondja:

“leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt”.

Ez a vers teljesen lenyűgözte az asszonyokat, és azon gondolkodtak, hogy vajon mit fejez ki ez az állítás Isten természetéről. Az egyik nő felajánlotta, hogy utána néz, hogyan tisztítják az ezüstöt, és majd a legközelebbi alkalmon megosztja a többiekkel.

Azon a héten ez a hölgy felhívott egy ötvöst, és megbeszélte vele, hogy elmegy megnézni munka közben. Nem említette neki, hogy milyen célból akarja megnézni, azon túl, hogy egyszerűen kíváncsi a tisztítási folyamatra.

Miközben az ötvöst nézte, a férfi megfogott egy darab ezüstrudacskát, tűz fölé emelte, és hagyta, hogy felmelegedjen. Közben magyarázta, hogy ahhoz, hogy az ezüst tiszta legyen, a tűz kellős közepébe kell tartani, ott, ahol a lángok a legmelegebbek, hogy a szenny kiégjen belőle.

A nő elgondolkodott a képen, amint Isten egy ilyen forró helyen tart bennünket, aztán felelevenítette az igeverset: “leül az ötvös és megtisztítja az ezüstöt”. Megkérdezte hát a férfit, hogy igaz-e, hogy az ötvösnek a tűznél kell ülnie az ezüsttisztítás teljes ideje alatt. A férfi igennel válaszolt, és elmagyarázta, hogy nemcsak, hogy ott kell ülnie és tartania kell az ezüstöt, de a szemét is rajta kell tartania egész idő alatt. Mert ha az ezüst a kelleténél akár csak egy perccel is tovább marad a lángok között, megsemmisül.

A nő egy rövid ideig csöndes volt. Majd megkérdezte: “Honnan tudja, hogy mikor teljesen tiszta az ezüst?” Az ötvös mosolyogva így válaszolt: “Ó, az nagyon egyszerű – amikor látom magamat benne.”

Az ötvös

Egy keresztény ember mindennap elolvasott egy részt a Bibliából. Egyik alkalommal a Malakiás 3:3-at olvasta, mely így szól: „Ahogyan leül az ötvös, és megtisztítja az ezüstöt, úgy tisztít meg az Úr…” Egyszerű igének tűnik, de őt mégsem hagyta nyugodni, egész nap ez vers motoszkált a fejében. Végül úgy döntött, hogy a hétvégén elmegy egy ötvöshöz, hátha mélyebben megérti ezt az igeverset.

Az egyik munkatársának az édesapja pont egy ötvös volt. Megkérte, hadd menjen el hozzá, megnézni hogyan dolgozik, mert kiváncsi a folyamatokra. El is ment hozzá, és az ötvös büszkén és lelkesen kezdte el megmutatni és magyarázni szakmája fortélyait.

Egy ezüstdarabot kezdett felmelegíteni a tűzben, és azt mondta: „Fontos, hogy az ezüstöt a tűz közepébe tartsuk, hogy ezáltal az összes szennyeződést eltávolítsuk róla.”

„És az igaz, hogy az ötvösnek mindvégig a tűz előtt kell ülnie?” – kérdezte a kiváncsi keresztény férfi.

„Igen, ez egy nagyon fontos dolog. Nemcsak, hogy előtte kell ülni és fogni, hanem mindig figyelni is kell. Ki kell várni a megfelelő időpontot, amikor is ki kell venni az ezüstöt a tűzből. Mert ha az ember egy kicsit is tovább tartja a tűzben, könnyedén megsérülhet.” – válaszolta az ötvös.

„De azt honnan lehet tudni, hogy mikor kell kivenni a tűzből?” – kiváncsiskodott tovább a férfi.

„Ó, azt könnyű felismerni! Akkor kell kivennem, amikor meglátom benne a tükörképemet!” – mondta a mester.

Ha most te úgy érzed magad, mintha tűzben lennél és az éget téged, ne feledd Jézus figyel és vigyázz rád! És ez az állapot csak addig tart, ameddig a tükörképét meg nem látja benned…

Az öregember és a ló

Élt egyszer egy öregember, aki egy kicsi faluban lakott. Bár szegény volt, mégis mindenki irigyelte gyönyörű fehér lova miatt. Még a király is megkívánta az öregember kincsét. Az emberek jó pénzt megadtak volna a paripáért, de gazdája mindig visszautasította: ? Ez a ló nem pusztán egy ló számomra ? mondta az érdeklődőknek ?, hanem egy személy. Hogy adhatnék el egy személyt? Ő a barátom és nem a tulajdonom. Hogy adhatnék el egy barátot? A férfi szegény volt, a kísértés pedig igen nagy, de nem volt hajlandó megválni a lótól.

Egyik reggel azonban nem találta paripáját az istállóban. Az egész falu összecsődült.? Te, bolond öreg ? csúfolták. ? Megmondtuk előre, hogy előbb-utóbb el fogják lopni a lovadat. Annyira szegény vagy, hogy is remélhetted, hogy meg tudod védeni azt az értékes állatot? Jobban tetted volna, ha eladod. Akármennyit megadtak volna érte. Most aztán se ló, se pénz. Átok ül rajtad. Az öregember így válaszolt: ? Ne ítélkezzetek túl gyorsan! Csak annyit mondjatok, hogy a ló nincs az istállóban. Egyelőre ez minden, amit tudunk, a többi csak ítélet. Honnan tudjátok, hogy átok van-e rajtam vagy sem? Mi alapján ítélkeztek? A falubeliek visszavágtak:? Ne nézz minket bolondnak! Lehet, hogy nem vagyunk filozófusok, de nem is kell nagy értelem ahhoz, hogy felmérjük azt, ami itt történt. Az a tény, hogy elment a lovad, egy átok. Ismét megszólalt az öregember:? Csak annyit tudok, hogy az istálló üres, nincs benne a ló. A többit nem tudom. Azt, hogy ez átok vagy áldás, senki sem tudhatja. Csak a dolgok töredékét látjuk. Ki tudja megmondani, mi következik ezután? A falu lakói kinevették. Mindig bolondnak tartották az öreget. Ha nem lett volna az, már régen eladta volna a lovát, és felélte volna az árát. Ehelyett napról napra kaparta össze a betevőt. Most bebizonyította, hogy tényleg bolond.

Tizenöt nap múlva a ló visszajött. De nem egyedül tért ám vissza, hanem egy tucat vadlovat hozott magával! Ismét öszszecsődült a falu népe a favágónál, de most így beszéltek:? Öreg, igazad volt, tévedtünk. Amit mi átoknak gondoltunk, az lényegében áldás volt. Kérünk, bocsáss meg nekünk! Ő így válaszolt: ? Ismét túl messzire mentek. Csak annyit mondjatok, hogy a ló megint itt van. Csupán azt állapítsátok meg, hogy egy tucat lóval jött vissza, de ne hozzatok elhamarkodott ítéletet! Honnan tudjátok, hogy ez áldás-e vagy sem? Most csak az események töredékét látjuk. Ha nem ismeritek az egész történetet, hogyan ítélkezhettek? Ha csak egy oldalt olvastok el, hogy tudjátok elbírálni az egész könyvet? Amit most ismerünk, az csupán egy részlet! Ne mondjátok, hogy ez áldás! Senki se tudja. Én meg vagyok elégedve azzal, amit tudok, és nem zaklat fel az, amit nem tudok. ? Talán igaza van az öregembernek ? mondták. De magukban mégis azt gondolták, hogy nincsen. Úgy vélték, az, hogy tizenkét vadló csatlakozott a favágó lovához, csakis áldás lehet. Hiszen kevés munkával a vadlovakat be lehet törni, betanítani, és sok-sok pénzért eladni.

Az idős embernek volt egy fia. A fiatalember elkezdte betörni a vadlovakat. Néhány nap múlva leesett az egyikről, és mindkét lábát eltörte. A falu lakói megint eljöttek, és rögtön véleményt mondtak a történtek alapján. ? Igazad volt ? ismerték el. ? A tizenkét ló nem áldás, hanem átok. Egyetlen fiad eltörte mindkét lábát, és most öregkorodra nincs, aki segítsen neked. Most szegényebb vagy, mint valaha. Az idős favágó ismét csak ezt mondta: ? Ne menjetek olyan messzire ítélkezésetekben. Csak annyit mondjatok, hogy a fiam eltörte a lábait. Ki tudja, hogy ez áldás-e vagy átok? Senki sem. Az egész kép töredékét látjuk csupán.

Néhány héttel később az ország háborúba keveredett a szomszéd országgal. A falu minden fiatalemberének be kellett vonulnia a hadseregbe. Csak az öregember fia kapott felmentést a balesete miatt. Az ellenség óriási túlerővel érkezett, s az emberek nagyon féltek, hogy soha többé nem fogják látni fiaikat. Ismét fölkeresték az idős favágót, sírva, jajgatva, mert elvitték drága fiaikat. Megint megszólalt az öregember: ? Miért vontok le mindig következtetéseket? Senki sem tudja még, mi lesz. Csak annyit mondjatok, hogy a ti fiaitok elmentek a háborúba, az enyém pedig nem. Senki sem elég bölcs ahhoz, hogy megállapítsa, ez vajon áldás vagy átok. Csupán az Isten tudja. Az idős favágó megelégedett azzal, amit tudott, és nem izgatta magát azzal, amit nem volt képes megérteni.

Epiktetosz mondta: ?Mindig meg vagyok elégedve azzal, ami történik, mert arra gondolok, hogy amit Isten választ, az jobb, mint amit én választanék.

Az ördög tud várni

Az amerikai déli államok egyikében egy hitetlen embernek volt egy néger rabszolgája, aki istenfélő volt. Egy napon vad¬kacsavadászatra indult a gazda, és magával vitte rabszolgáját is. Útközben a gazda odafordult szolgájához s ezt kérdezte tőle: “Mondd meg nekem, Sam, miért nem bánt engem az ördög soha a kísértéseivel, de téged folyton gyötör? Jobban szereti kisérteni a keresztyéneket, mint a hitetleneket?”
Mielőtt választ adhatott volna a rabszolga, elrepült egy csomó vadkacsa a fejük fölött. A gazda lekapta a fegyverét és közéjük lőtt. Néhány madár bukdácsolva hullott alá, mire a gazda azt mondta a négernek, hogy először a sebesülteket szedje össze, és csak azután azokat, amelyekben már nem volt élet.
Amikor a néger teljesítette gazdája parancsát, megtalálta a helyes feleletet az előbb feltett kérdésre. Azt mondta: “Masz¬sza, éppen így tesz a Sátán is. Ha reám tekint, akkor azt gondolja, hogy én egy szegény, sebesült lélek vagyok, és először engem akar egészen megkaparintani magának. Te azonban már egészen az övé vagy, ezért nyugodt felőled, és nem is kísért semmivel.”
Az öreg néger válasza sok igazságot tartalmaz. Ha egy ember újjászületett Isten kegyelméből, akkor úgy tűnik, mintha minden kísértés ellene összpontosulna. Ha azonban hűségesen meg¬marad az Ige mellett, akkor könnyű az ellenállás.

Az okos szamár

Egy nap a székely szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne. Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba. A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött. Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált! Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.

Az okos bolond

Volt egyszer egy udvari bolond, aki kegyvesztetté lett a király előtt, és halálra ítélték. A kivégzés elrendelt napján az udvari bolond azt mondta a királynak, hogy ha még egy évig életben hagyja, akkor világhírűvé teszi őt.

Bizonygatta, eléri, hogy a király lova beszéljen, és így a király világhírre tegyen szert. Ha kudarcot vall, a király megölheti, és nem fog ellenállni.

A király beleegyezett, az udvari bolond életét egy évre megkímélték, és a palota börtönébe vetették. Az egyik herceg, aki az udvari bolond barátja volt, belopózott a börtönbe, és így szólt:

„Te valóban bolond vagy! Tudom, és te is tudod, hogy nincs hatalmad arra, hogy a király lovát megszólaltasd! Semmi reményed nem lehet a sikerre! Biztosan meg fogsz halni! Jobb, ha saját kezeddel vetsz véget életednek.”

De erre az udvari bolond azt felelte:

„Igen ám, de van még egy évem. Egy év alatt sok minden történhet. Lehet, hogy meghal a király, vagy valaki leigázza és átveszi tőle a hatalmat. De az is lehet, hogy megenyhül a szíve és megkegyelmez. Akárhogy is, még van egy évem!”

Nem is volt ostoba, ez a bolond! Te vajon mit kezdesz azokkal az évekkel, amit Istentől kaptál ajándékba? Vajon végre megalázod magad, és ezáltal kiszabadulsz a bűn börtönéből, az örök életre, vagy inkább a halált választod? Nem biztos, hogy neked van még egy éved…

Az istállós nővér

Az istállós nővér. A híres német püspök, Mgr Kettler mesélte el nekem ezt a történetet, ami őt nagyon mélyen megérintette. Isten feltárta előtte, hogy egy apáca érte ajánlotta fel az életét, és hogy szolgálatának termékenysége az ő imáinak köszönhető. A püspök a nővér arcát is láthatta, azt viszont nem tudta meg, hol lakik. Egyházmegyéjében végzett pásztori vizitációi során, ha kolostorba ment, mindig látni kívánta az összes nővért. Abban reménykedett, hogy felismeri jótevőjét.

Egyszer egy közeli városban látogatott meg egy női kolostort, és szentmisét mutatott be kápolnájukban. Amikor az áldozás következett, tekintete megállt az egyik nővéren. Elsápadt, és egy pillanatig mozdulni sem tudott, de aztán összeszedte magát, és megáldoztatta a nővért, aki azonban semmit sem vett észre. Nagy örömmel fejezte be a misét, majd megkérte az elöljárót, hogy minden nővért mutasson be neki. Mivel nem találta azt, akit keresett, megkérdezte az elöljárót: „Az összes nővér itt van?” „Püspök úr, idehívattam mindet, de egyikük valóban hiányzik. Olyan példaértékű buzgalommal dolgozik az istállóban, hogy nagy lelkesedésében időnként megfeledkezik minden másról.” „Szeretnék találkozni vele”, mondta a püspök. Hamarosan megérkezett a nővér. A püspök újra elsápadt, és azt kérte, hadd maradjon egy kicsit kettesben vele.

A püspök megkérdezte a nővért: „Ismer engem?” „Sohasem láttam a püspök urat.” –válaszolta. „Milyen áhítatot gyakorol a legszívesebben?” – kérdezte a püspök. „Jézus Szent Szívének tiszteletét”, hangzott a válasz. „Nos, úgy látom”, folytatta a püspök „Az egész monostorban ön végzi a feladatát a legnagyobb odaadással” „Dehogyis, püspök úr”, válaszolta a nővér. „Meg kell hagyni, néha irtózom tőle.” „Mit tesz olyankor, ha kísértések gyötrik?” „Megszoktam, hogy mindent örömmel és Isten iránti szeretetből teszek, és felajánlom egy lélekért. Az már a Jóisten dolga, hogy kiválassza, melyik lélek javára használja fel. Ezért a lélekért ajánlom fel minden este az egyórás szentségimádást.” „Honnan kapta ezt az ötletet?” A nővér így válaszolt: „Iskolás koromban szoktattam rá magam. A plébános úr azt tanította nekünk, hogy mindenkiért úgy kell imádkozunk, mint a családtagjainkért. Azt is mondta, hogy sokat kell imádkozunk azokért a lelkekért, akik nagy veszélyben vannak. De mivel egyedül Isten tudja, kinek van a leginkább szüksége rá, a legjobb, ha Jézus Szent Szívének ajánljuk imáinkat, és bízunk bölcsességében. Mindig ezt tettem, és hiszem azt, hogy Isten felhasználja annak javára, akinek szüksége van rá.” „Szeretné tudni, ki az, akiért imádkozik?” „Ó nem, nem szükséges.”

Úgy váltak el, hogy a püspök megőrizte titkát…

(A medjugorjei Emmanuel-hírlevélből)